2018.06.27 Szerda

4. nap, 65 km ( 267 km)

Ezek a Hollandusok

6.50-kor szólt Bazsi, hogy indulunk, és tényleg be is röffentette a motort. Ez komolyan gondolja.

„De mi lesz a rántottával? Amit tegnap este megbeszéltünk, hogy indulás előtt csinálunk egyet?”

„Én már reggeliztem.” Jött a válasz. Na, itt álljon csak meg a fáklyás násznép!

De nem állt meg, hanem csak-elindultunk.

Pizsamában fel, horgony fel, aztán vissza az ágyba repetázni. Éjfél után feküdtem le tegnap, azaz ma, én még fejlődő szervezet vagyok, szükségem van némi alvásra… Már éppen elaludtam, amikor jött az újabb utasítás fentről: Zsiliip! Ez azt jelenti, hogy mindenki a fedélzetre. Vagy is én is. Márpedig pizsamában még nem láttam senkit zsilipelni.

Felöltöztem, gond nélkül letudtuk a 7. zsilipünket is, és újabb 4 méterrel kerültünk közelebb a Jóistenhez.

Ez a nap már elindult, nem tudom megállítani, csinálok akkor menet közben egy rántottát.

Rosszul nem sikerülhetett, mert Bazsi kormányzás közben véletlen kiborította a felét a padra, és nem hagyta kárba veszni, visszakotorta a tányérjára és csont nélkül belapátolta.

Ez a napunk volt az eddigi legintegetősebb napunk. A kedvtelési célú hajósok mindig integetnek, amikor elhaladnak egymás mellett, úgy, mint a Balatonon, vagy ahogyan a motorosok (a közutakon). Olyan sokan voltak ma, hogy a vége felé már csak könyökből integettem, aztán csuklóból. Holnap estére szerintem, a bólogatás után már csak kacsingatni fogok. Viszont lehet ezért olyan fittek a holland nyugdíjasok. Mert akik elhaladnak mellettünk, azoknak az átlagéletkora minimum 68,2 év.  Nyilvánvalóan máról-hollandra élnek, élvezik az életet és lelkesen integetnek. Csak mi vagyunk ilyen tejfölösszájú, 50-éppen-hogy-csak-plusszosok ebben a társaságban.

A motoros yachtok 90%-a holland lobogó alatt közlekedik, 8%-a német, a többi meg minden féle: ausztrál, belga, USA, stb. A tapasztalt vitorlások egy deszkát erősítenek a hajó oldalán lévő pufferekre, hogy zsilipeléskor ne tegyék tönkre se a hajó oldalát, se  a puffereket, mint ezen az amerikai vitorláson is látható:

Pontban délben kötöttünk Venlo-ban a központ előtt épült modern yacht-kikötőben.

Bazsi észrevette azt az ausztrál vitorlást, amit már tegnap is látott.

14.00-ig ingyenes a tartózkodás, addig elmenünk vásárolni, várost nézni, majd a kikötő melletti kávézó teraszán internetezni, dolgozni.

Készül a blog

Szerettünk volna még az ausztrálokkal beszélgetni egy kicsit, de előttünk már kihajóztak, így hát mi is tovább indultunk.

Venlo-tól Maastricht-ig

A délutáni zsilipelés (8.) sem maradt el. Itt már nem tudtunk telefonálni, hanem a zsilip előtti fémmólón kiszállva lehetet orifonálni a diszpécserrel, és megbeszélni, hogy melyik zsilipbe, ki után, hányadikként állhatunk be.

A további utunk sík tájon vezetett, mezők, nyaralósorok, lakókocsitáborok, és egy várkastély mellett. Tudnak ezek élni…

Ma már egy kis yacht-kikötőben Neer-ben  terveztük az éjszakázást, hogy lemoshassuk az út porát a hajóról, meg magunkról azt a jó pár réteg naptejet, amit felkentünk. Szerettem volna megnézni a német focicsapat utolsó csoport-mérkőzését, ami 16.00-kor kezdődik, ezért sóvárogva figyeltem, amikor 20 perccel a kezdősípszó előtt éppen elbrütyögtünk egy másik kikötő előtt. Kicsit lemaradok az elejéről, majd megismétlik a gólokat, bíztattam magam. 16.20-kor ki is kötöttünk a tervezett helyen, egy barátságos kis kikötőben, ahol a hajós vándorok mellett a parton lakóautók is parkoltak, kempingeztek. A két külön tábor, a hajósok és a szárazföldi autós patkányok jól megférnek egymás mellett. (csak fel ne szökjenek a hajónkra…)

Azzal, usgyi neki vesd el magad: felrobogtam azonnal a kikötői kantinba – a zuhanyzás várhat még két órát, legfeljebb odébb ülök majd, ha jön még valaki… – és tulajt, a kikötőmestert megkértem, hogy kapcsolja be a tévét. Gondoltam megiszok közben vagy két szaloncukrot, de itt csak sör volt… Egye fene, illetve  inkább akkor megiszom én.

A 30. percnél sikerült csatlakoznom a Németország - Dél-Korea meccs eseményeihez, ami aztán igen szomorú véget  ért germán szempontból. Még jó, hogy két sört ittam végül…

Kifizettem a kikötői díjat, 8 € volt egy éjszakára, vízzel, árammal, wifivel. A melegvíz a feláras volt a zuhanyzóban, 50 Centet kellett bedobni egy kis automatába. Bazsi 50 Centből megúszta, nekem 1 €-ba került a fürdés, pedig nem is vagyok kétszer akkora…

Nem tudom mit főztem utána, de jó lett. Volt benne halászlékocka, tarhonya, kolbász, krumpli és baconkocka meg víz… A receptet megadom, ha kéri valaki.

A wifi este működött a hajón is, szorgalmas voltam, kétnapi adagot is feltöltöttem, aztán fogat mostam minden incidens nélkül és éjfél után lefeküdtem aludni.

2018.06.28 Csütörtök

5. nap, 62 km ( 329 km)

Maastricht-i feltételek

Fél 9-kor indultunk, azt terveztük, hogy ma lemegyünk a Julianna csatornán egészen Maastricht-ig, majd tovább egy kis belga yacht-kikőtőig.

Valahol rátértünk a Julianna-csatornára, mert az rövidebb, mint a kanyargós Maas folyó, és jobban haladhatunk rajta (meg az is lehet, hogy a Maas folyó ezen a szakaszon nem hajózható, de ezt nem derült ki).

Roermond előtti elágazásnál jobbra rátértünk a Juliannakanaal-ra, ahol nemsoká abszolváltuk a 9. zsilipünket Heel-nel és 6,5 métert emelkedtünk.

Utunk során betekintést nyerhettünk a folyami teherhajósok életébe is.

Az uszályok főleg ömlesztett árut, kavicsot, zúzott követ, szenet, homokot szállítanak vagy konténereket, illetve ritkábban termőföldet az egyik helyről a másikra. Lehet, újabb folyókanyarokat vágnak le a Maas-on, és a kitermelt földdel valahol máshol meg terjeszkednek tovább. Néha úgy megpakolják az uszályt, hogy az ember azt hiszi, mindjárt elsüllyed, mert a szabad oldalfala teljesen a vízbe merül, még a raktár melletti, hajóorrba vezető járófelület is elönti.

Jó néhány hajót családok üzemeltetnek, feleség, férj, netán a felnőtt gyerekekkel együtt. A legtöbb uszályon ott parkol az autójuk is, amit a hajó saját darujával emelnek ki a rakpartra (mint a lopó-autók), hogy azzal hétvégére hazaautóznak a családjukhoz. Ők nem integetnek (a legtöbbjüket nem is látjuk a befóliázott hajóhíd ablakain keresztül), vagy elterülnek a kormányosi karosszékben, vagy a telefonjukat, tabletjeiket kütyülik.

Amíg a 10. zsilipre vártunk Maasbracht-nál, megkérdeztem egy szőke fiút, aki a szomszéd uszályon éppen egy nagy csörlő motorját festegette, hogy az ő szüleié-e a hajó.

„Nem, én itt dolgozom!”

„Nyári munkán?”

„Nem”

„Hány éves vagy?”

„16” felelte büszkén

„Te is kapitány akarsz lenni”

„Igen!”

Ezután nemsokkal ránk szólt egy mennyei hang - a hangszóróból - a láthatatlan diszpécsertől, hogy elsőként beállhatunk a középső zsilipkamrába. Itt találkoztunk először a vízszinttel együtt emelkedő kikötői bikákkal a zsilipkamra falán, ami nagy könnyebbséget jelent a zsilipelő hajósok számára. Nem kell méterenként – másfélméterenként feljebb vagy lejjebb átkötni a hajó orrát vagy farát rögzítő kikötőköteleket, ami minden alkalommal egy-egy rizikó forrást jelent. Lekötöd a hajót az alsó bakról, ezzel elengeded, és ha nem sikerül elsőre rádobnod a felső bakra a kötelet, idegesebb leszel, mert távolodik el a hajó oldala a zsilipkamra falától, ezáltal még nagyobb az esély, hogy másodikra sem sikerül. Úgyhogy választhatsz, vagy dobsz egy harmadikat (de ha nem sikerül keresztbe forgathatja a hajót az örvénylő víz a zsilipben), vagy megpróbálod kihajolva kézzel még éppen elérni a zsilip falát és visszahúzni a hajót, ami ha körülmények erősebbek nálad azzal fenyeget, hogy két kezeddel kapaszkodsz a zsilip falán lévő hínáros-trutyis létrába, a lábaiddal meg ahelyett, hogy húznád vissza a hajót, tolod el és a végén, amikor már a fekvőtámaszból is kinyújtod a kezed, és vízszintesen feszülsz a víz fölött, nincs mese, pillanatok múlva el kell engedned a problémát, és az lesz a következő feladatod, hogy hogyan mássz ki a vízből. Láttam már ilyet, egy hideg októberi estén a fonyódi kikötőben. Nagyon jót lehet rajta nevetni, ha nem te vagy az illető. A barátunk 2 pillanat alatt kiugrott a 16 fokos Balatonból.Vizes ruhában és kabátban, segítség nélkül felhúzta magát a víztől 1 méter magasan lévő fedélzetre. Ezt később nyugodt körülmények közt, fürdőruhában megpróbáltuk utánacsinálni - ő meg megismételni - nem sikerült, csak hosszas kínlódás után. Na, ezt szeretné az ember elkerülni.

Szóval itt ilyen veszély nem fenyegetett, mert a zsilipben rá kötöttünk a hajónkkal együtt emelkedő kikötőbakra és kész. Kb. 20 percig tartott, amíg 12 métert emelkedtünk, ez utunk eddigi legnagyobb vízszintemelkedése.

Ezután egy nyílegyenes csatornaszakaszra jutottunk ki, ahol meglepve tapasztaltuk, hogy hogy a fák koronájával és a házak tetejével egy magasságban hajózunk, vagyis itt a csatornát egy hatalmas, 10 méteres gát tetejére építették.

13.00-kor értünk a  born-i, 11. zsilipünkhöz, amivel cakkumpakk 30 perc alatt végeztünk, ez is 12 méter magas volt. Itt is a vízszinttel együtt emelkedő kikötőbakok voltak, úgy tűnik egy bizonyos magasság fölött (5-6 méter) kötelező ezeket beépíteni, alkalmazni, a biztonság miatt.

A következő szakaszon a csatornafelügyelet sárga motorosa a következő útszűkület előtt, illetve mederszűkület előtt - ahol a csatorna falát építették - félreállított minket addig, amíg a szembe jövő nagy uszály el nem haladt. Hajóvonták találkozása tilos, ahogy régen mondták a Kossuth rádióban délben, a vízállásjelentésben. Aztán a következőt is meg kellett várnunk, szép lassan cammogtak el mellettünk, nyilván azért, hogy ne verjenek nagy hullámokat. A harmadik uszály előtt intettek, hogy mehetünk, ezúttal ő várt meg minket szépen a túloldalon.

Csatornaszélesítést végeztek, ahol a nagy uszályok biztonsággal elkerülhetik egymást. Volt időnk megfigyelni a technológiát. Vesszőből font nagy keret alá (ca. 30 x 50m) rögzítették a fekete vízzárófóliát, majd óvatosan megpakolták zúzottkővel, addig, amíg le nem merült a fenékre. Utána nagyobb kövekkel leterhelték, és kész.

Egy hatalmas csatornalezárókapu alatt áthaladva visszaértünk a Maas folyóra, ahol nemsoká megérkeztünk Maastricht-ba.

A város szívében, a folyó közepén, kikötöttünk egy két hidat összekötő mólón, a többi motor-yacht sorában.

Ezzel gyakorlatilag teljesítettük a maastricht-i feltételeket, amit mi magunknak szabtunk az indulásunkkor.

Kis város- és mecsnézés, valamint vásárlás után indultunk is tovább, még sötétedés előtt el akartunk érni a kiszemelt, belgiumi Kanne kis yachtkikötőjébe.

Gótikus templom, könyvesboltként üzemel.

És nem Észak-Koreában vagy az NDK-ban vagyunk, hanem az Európai Unió egyik emblematikus városában, Maastricht-ban.

A határon a 13. nagy zsilip állta utunkat. Szó szerint. Ez már belga zsilip volt, nem volt hozzá telefonszámunk, és orifonálni se lehetett a mólóról. Megpróbáltunk behajózni a zöld szemaforjelzésnél a zsilipkamrába, de a kezelők szemfülesek voltak, és mindig pirosra váltottak előttünk. Három kísérlet után, kikötöttünk egy uszály mögé a legmagasabb partfalszakaszra, felmásztam a létrán, odabattyogtam az uszályhoz, és megkértem a vezetőjét, hogy beszélje le a zsilipkezelőkkel, hogy mikor, melyik kamrába állhatunk be, mert nincs VHF rádiónk.

Rendes volt, meg is tette, és azt mondta, hogy amikor ők mennek be, utánuk jön még egy hajó és azután mi is beállhatunk. Danke Sör!

Nem sokkal később beálltak a 4. kamrába, jött a következő hajó is, és mi is elindultunk, hogy beálljunk, de jött még egy nagy konténerszállító, aki nem tudott az egyezségünkről, és csak jött és jött, nagyon elszántan. Vagy mi nem tudtunk a műsorváltozásról. Az okosabb enged alapon, elengedtük a nagy marhát, és na mit? Pirosat kaptunk utána… Ezek a belgák nem várnak valami tárt karokkal minket.

Viszont, szemfülesen észrevettük, hogy nyitva van a 3-as zsilipkamra, és úgy berongyoltunk egy teherhajó mögé, hogy a diszpécsernek esélye se volt, hogy tilosra váltsa előttünk a lámpát. 16 métert emelkedtünk, majd rögtön a zsilip után, egy éles jobbkanyart véve befordultunk az Albertkanaal-ra, amit egy hegyet átvágva építettek majd 100 évvel ezelőtt.

A zsilip előtti csámborgásunk

A jobb parton biciklisek előztek meg minket sorra, míg a bal parton a Fort Eben-Emael erőd betonbunkereinek lőrései figyeltek minket némán. Holnap bevesszük őket - ha a fene fenét eszik is – fogadkoztunk.

Rögtön a hegy után ott volt a térképen jelzett kannei yacht kikkötő, de messziről olyan szűknek látszott a bejárata, hogy azt hittük nem férünk be. Persze ahogy odaértünk, éppen annyit szélesedett, hogy be tudtunk hajtani rajta, és a bejárattal szemben ki is kötöttünk nem sokkal naplemente előtt.

A kikötőmesternél bejelentkeztünk - 16 €-t fizettünk egy éjszakára – majd elmondta a tudnivalókat. Wi-fi kód, vizesblokk ajtajának a kódja, a férfi budi el van dugulva, a nőit használjuk (ha üres) és hagyjuk rendben a zuhanyzót magunk után. Általában ezzel vége szokott lenni a tájékoztatónak, de nem itt!

Hogy mennyire komolyan gondolja az utolsó pontot, bevitte Bazsit a (kétállásos) zuhanyzóba, és szép sorban bemutatta a kikészített szerszámokat: Egy nyeles motoros fókát felmosáshoz, egy nyeles ablaktisztítógumit a zuhanyzó csempefalának lehúzásához, meg a kettőnek a keverékét, már nem tudom mihez… Ez tényleg komolyan gondolja… Épp hogy csak fel nem ült a lapátra, mint a vasorrú bába.

Csak arra tudtam gondolni, hogy vagy

1. A belgák így csinálják, de belőlünk nem nézi ki. (Jól gondolta.)
2. A belgák se így csinálják és ezért mindenkinek elpofázza.
3. A takarítónő éppen szabin van, vagy kirúgták, esetleg már korábban rájöttek, hogy nélküle is megy.

Ezek a nyugatiak még mindig tudnak újat kitalálni…

Na, mindegy. Amíg meccset néztem, Bazsi fürdött és takarított, utána meg én. Nem tudom, hogy ő, hogyan húzta le a 80 x 80 centis zuhanyfülke csempefalát a másfélméteres nyelű lehúzóval, mert én akárhogy legóztam, mindig beakadtam valahova. A végén - mint az angol királynő színe elől - nyomaimat felmosva kihátráltam a zuhanyzóból, majd behajítottam a motoros fókát a többi mellé, mint ha eldőlt volna…

Elalvás előtt még megbeszéltük Bazsival, hogy ő a jobb fülkében volt, én meg a balban, úgyhogy ha reggel reklamálna a barátunk, be tudjuk azonosítani a tettest…

2018.06.29 Péntek

6. nap, 21 km ( 350 km)

Attake!!!!

Reggel, amíg én még aludtam, Bazsi a YouTube-on megnézett néhány dokumentumfilmet a belgiumi Fort-Eben-Emael-i erőd elfoglalásáról. Miután kimásztam az ágyból (hű, ez az ágy egyre keményebb…) gyorsan megreggeliztünk, majd még a délelőtt leple alatt a támadásra indultunk. Az erődrendszernek csak egy bejárata van (meg volt is), ezért arrafelé nyomultunk előre. Az  utunkba eső első ágyú- és géppuskafészket körbepisiléssel kiiktattuk, megnyikkanni sem volt idejük.

Mit mondjak, nem volt egyszerű a csalánok közt csendben odakúszni, de aki végigolvasta az indiános regényeket, az tudja, hogyan kell a kést a fogunk közé szorítani, úgy, hogy el ne vágjuk a szánk szélét.

A főbejárat előtt, egy turista információstábla fedezékébe húzódva latolgattuk a további terveket.  

1940-ben, 80 német ejtőernyőst képeztek ki - a legnagyobb titoktartás mellett - a támadásra, egy titkos, zárt táborban. Hat hónapig senki sem mehetett haza. Azt a két katonát, aki engedély nélkül hazaszökött pár napos eltávra, azonnal főbe lőtték, amint elfogták. Sikerrel is jártak a németek, és a belga hadvezetés legnagyobb megdöbbenésére néhány óra alatt elfoglalták, az 1300, zömmel tartalékos belga katona által védett erődrendszert. A mi meglepetésünk sem maradt el, mert az információs tábláról gyorsan kiderült, hogy az erődrendszer csak vasárnaponként látogatható, egyébként pedig zárva van...

Ezek nem gondoltak ránk, a hétköznapi magyar expedíciós folyami haderőre... A bejárat tényleg zárva volt, és mivel az erővágót a hajón hagytuk, el kellett napolnunk a hadműveletet. Viszont ha már itt jártunk, felderítettük a terepet, körbejártuk az egész erődrendszer tetejét. Még ma is jól láthatók, a leszállt ufó-szerű géppuskafészkek, az ágyúállások.

Ennek a holland és német határon álló belga erődnek kellett volna megvédenie 3 folyón átívelő hidat, illetve Belgiumot a német támadástól. A legszélső géppuskaállástól nagyszerű kilátás nyílt az előző napi utolsó zsilipünkre, az Albertkanaal bejáratára a hegyek közé és a nagy "német alföld"-re...

Nem sokkal később, alulról, a vízről is megszemlélhettük ezt a kilátó pontot, mert a hajónkra visszatérve megebédeltünk, majd elindultunk az Albertkanaal-on Liege felé.

Maastricht - Liege

Út közben ismét kinyitottuk a napernyőnket, és annak árnyékába bújva, egy-egy doboz sört kortyolgatva pöfögtünk a csatornán felfelé. Persze nem illettünk teljesen a képbe, mert aki belátott a napernyő alá, az két finom úri hölgy helyett, csak borostás, söröző, desszantosokat láthatott…

Liege-be érve, a Maas folyó és az Albertkanaal elágazásánál, egy világítótorny tövében, Lenin elvtárs helyett a nagykabátos Albert fogadott minket, szigorú tekintetekkel. Legalábbis rá tippeltünk, illetve én a helyében ő lennék… Mármint nem Lenin. Szóval értitek, nem vagyok biztos benne hogy ki ő – nem mutatkozott be - de ki a fene állna más, az Albertkanaal bejáratánál…

Szakértő szemekkel vizslattuk a partot mindkét oldalon, ugyanis egy nagyon többfunkciós kikötőhelyet kellett találnunk a hajónknak. Legyen lehetőleg ingyen és a központban, közel lehessen hozzá autóval megállni és parkolni, és ha még melegvizes zuhanyzóval is rendelkezne, akkor nem lenne szükség mesékre sem…

Holnap reggelre ér ugyanis ide a váltást hozó autó, amivel Bazsi testvére hozza ki a feleségét és a két kislányát, engem pedig hazavisz Magyarországra. Bazsi három hetet fog a családjával hajókázni a belga és francia folyókon, csatornákon, egészen Strassbourgig. Onnan pedig más jelentkezőkkel, vagy ha kell, egyedül folytatja az útját a Rajnán, a Majnán, a Duna-Majna csatornán és végül a Dunán végig hazáig, Faddomboriig, majd a Sió csatornán keresztül a Balatonra. Megfogadtattam vele, hogy az osztrák szakaszra mindenképp számítson rám, mert augusztus második felétől ismét lesz egy szabad hetem, és arra a szakaszra is nagyon szeretném elkísérni...

De, vissza Liege-be. A Bazsi által kinézett beágazás - egy régi ipari kikötő - a legfőbb paraméterekben megfelelt az elvárásainknak (mesékről továbbra is csak álmodozni lehet), ingyen volt, kicsit koszos vízzel, autóval parkolni a hajó mellett lehetett, rajtunk kívül a kutya se kötött ott ki, és a térképen csak 4-5 cm-re volt a belváros.

Először is a műanyag kannákkal elcaplattunk az 500 méterre lévő benzinkútig, és tele tankoltuk őket, majd kicsíptük magunkat és elindultunk városnéző gyalogtúrára. Én nem voltam elájulva Liege-től - fényképet sem csináltam - nagy, zajos volt a forgalom, fehér embert és hangulatos sétálóutcákat szinte alig látni, és a lábunkat is lejártuk, mire az utolsó utcában találtunk végre egy rendes kínai éttermet. Valahogy arra vágytunk.

Kézzel-lábbal kiválasztottuk a zsákbamacska-menűt, ami 50%-ban jól sikerült is, nekem ízlett, Bazsinak kevésbé, de majdnem jól laktunk.

A hajóra visszafelé, a folyó túlpartján sétáltunk, rissz-rossz, lakóhajóknak átalakított rozsdás uszályok mellett. Itt legalább nem hömpölygött az a rakpartos autófolyam, mint az odafele menet, a másik parton. Végül, vagy 10 km-t gyalogoltunk összesen, és ágybaroskadás után nem kellett egyikőnknek sem eldúdolni az „Aludj el szépen kis Balázs”-t.

2018.06.30 Szombat

7. nap, 0 km ( 350 km)

Amikor megtalál a való világ

Hajnalban az ébredés elég szürreálisra sikeredett, ugyanis még rendesen szürküllött, amikor arra ébredtem, hogy egy női hang sikoltozik a parton. Hol olyan könyörgően, hol hisztérikusan. El kellett teljen egy kis időnek, mire el tudtam magamban dönteni, hogy ez nem álom, hanem igen, itt és most történik valami disznóság, nem messze tőlünk a parton, a régi ipari kikötőben. Mit tegyek? Hívjam a belga rendőröket? De, milyen számon? A 112-n? Mit mondjak nekik, hogy kiabálnak a rakparton? De hol? Hogy magyarázzam el, vajon tudnak-e németül? Nem tudok se utcát se házszámot mondani, legfeljebb egy folyamkilométert… Vagy másszunk ki Bazsival a hajóról a partra, és telefonnal a kezünkben fenyegetően közeledjünk feléjük?

Ez nem az a környéknek tűnik, ahol egy vagy két pizsamás ember láttán az erőszakoskodók megijednek és elszaladnak…

Hanem inkább fordítva.

Semmi kapanyél-féle nem jutott az eszembe, ami kéznél lenne, mindent beépítettünk az árboc alátámasztásához, de egyébként is, mi van, ha fegyver van náluk…?

Ezek és efféle gondolatok cammogtak a fejemben az ébredés közben, ránézek Bazsira, látom ő is ébren van: Mi ez? kérdezem tőle, (hülye kérdés, honnan tudná): Nem tudom, válaszolta.

Akkor kukkantsak már ki, hogy legalább tudjuk, hogy hányan vannak, és mégis mi folyik ott kint! Résnyire húztam a bejárat tetejét, és azt láttam a hajnali derengésben, hogy egy sötétkék Golf áll a parton, és egy felöltözött lány, aki inkább nagyon részegnek tűnt, mint álmosnak, el akar szabadulni egy férfi kezéből, hogy BELEUGORJON a kikötő vizébe! Nem sikerül neki, mert hol elvágódik részegen két lépés nekifutás után, hol a férfi kapja el, és húzza vissza a kocsi mellé, és közben valamiről győzködi, de nem bántja. Nem értem mit beszélnek.

Na, ez az a pont, vagy MÁR az a pont, ahol az azonnali közvetlen beavatkozás nem tűnt indokoltnak, legfeljebb csak akkor, ha a lány beesne a kikötő vizébe.

Akkor most kéne rendőröket hívni, vagy nem? Mi történhetett? De, mivel elcsendesedett a part, visszafeküdtem és újra elaludtam.

Mikor később felébredtem, Bazsi elmesélte, hogy nem sokkal utána kijött a rendőrség, a kommandósok elfogták a férfit - aki nem tanúsított ellenállást – és a nővel együtt elvitték.

Valószínűleg az egyik messzi bérházból hívhatták ki a rendőröket, vagy az épülő expo bejáratánál álló biztonsági őr.

Még akkor is helyszíneltek, amikor 8 óra fele kijöttünk a hajóból és elkezdtünk pakolászni, de meg sem kérdeztek minket, hogy mit láttunk, vagy hallottunk. Ebből arra tippelek, hogy akkor nagy disznóság azért nem történhetett. Szerencsére.

Aztán elvonult mindenki, elcsendesedett ismét a környék. Bazsival el kezdtük kipakolni a hajóból a partra azokat a dolgokat, amikre a további útja során nem lesz szükség, és csak a helyet foglalják, az orrvitorlát, a nagyvitorlát, spinakkert, nagy útitáskákat, satöbbit, hogy majd az autóval hazavigyük Magyarországra.

Én is könnyes szemmel összecsomagoltam a cócmókomat, kiraktam a többi cucc mellé, aztán kitakarítottuk a hajót, és minthogy volt még idő, összeszereltük a Bazsi napágyának az árnyékolólát, hogy egy kis árnyékot adó biminit szerkesszünk a cockpit fölé.

Még délelőtt volt, amikor 10-11 órafele jött egy rendőrségi lopóautó, és elszállította a hajnali események egyetlen még ittragadt csendes résztvevőjét, a sötétkék Golfot.

Pedig nem állt tilosban. Aha, szóval a gazdája nem tud egyhamar érte jönni… Tehát mégse babazsúrok szervezésével foglalkozhatott…

Azok a hajnali történtek, még most is foglalkoztatnak, ha eszembe jutnak. Nem vagyok büszke magamra, hogy nem csináltam igazán semmit, meg sem próbáltam segítséget hívni.

Abban a pillanatban, ott és akkor, híján voltam a cívis kurázsiban.

Hiába sorolom a felmentő érveket magamnak, hogy szinte még sötét volt, egy elhagyott, lepukkant ipari kikötőben, épp hogy felébredtél, nem tudod kik és hányan vannak - van-e fegyver náluk -  illetve, lassan már sokkal valószínűbb, hogy gyorsabban futnak nálad…

És hát az se ösztönzi feltétlen cselekvésre az embert, hogy a médiákból tudja, hogy a segíteni akaró beavatkozók egyrészéből hős lesz, egy részéből meg mártír. Ez nem az a hely volt, ahol otthonosan mozgott volna az ember…

Mégis, talán meg kellett volna próbálni a rendőrséget hívni, vagy legalább kimenni, és odakiabálni magyarul valamit. Ok, amikor már valami cselekvésre szántam el magam és kinéztem a partra, már kezdett normalizálódni a helyzet, de azért hamarabb is kirángathattam volna magam a félálomból.

De hát ilyen az élet… Egyszer csak megtalál egy helyzet, ilyen, olyan körülmények közt, és döntened kell. És akár akarod, akár nem, megméretődsz.

Könnyű utólag megmondani, hogy mi lett volna a helyes, én is tudom már.

De, akkor, és ott… ennyire futotta.

Hát ez van. Legközelebb, ugyan ebben a helyzetben, ha álmomból is keltenek föl, tudom mit fogok csinálni…

Függöny.

Nemsokára megérkezett a csipet csapat. Egy kis telefonos segítséggel megtaláltak minket és odaparkoltak a partra kirakott dolgok mellé. A lányok azonnal elfoglalták, belakták a hajót, mi közben ki-és bepakoltunk, Bazsival fotózkodtunk.

Miattuk marad a hajó neve SHE

Megcsináltuk. Minden folyamhajózási tapasztalat nélkül...  Azt megszereztük most

Aztán két fordulóval beautóztunk a városközpontba, hogy ők is megnézzék, hogy szebb lett-e tegnap óta.

Hát nem. Szerintem.

A pár óra alatt sikerült olyan jól összebarátkoznom a két fruskával, mint ha az elmúlt egy hetet velük hajóztam volna.

Haraptunk valamit, visszamentünk a hajóhoz, elköszöntünk egymástól, még egy közös fotó, Bazsi ott maradt a feleségével és a lányaival, mi pedig hazaindultunk Magyarország felé.  

Másnap reggel, Budaörsön épségben megtaláltam az egy hete otthagyott autómat, be is indult és hazakocsikáztam Debreszan-ba.