A hollandiai Eemhof-tól a belgiumi Liege-ig

Előzetes -/ útiterv

2018 Júniusa. Egy barátom - korábbi hajóstársam - barátjának a barátja útitársakat keresett egy 27 lábas vitorlás vizi úton való hazahozatalához Hollandiából. Persze nem rohanva, a legrövidebb úton, hanem egy franciaországi vargabetűvel két és fél hónapot rászánva.

Pár e-mailt telefon követett, és minthogy június utolsó hete még szabad volt, bejelentkeztem.

Szóval még sosem találkoztunk a tulajjal, Bazsival, de lesz egy hetünk, hogy megismerkedjünk.

Az útiterv a következő:

Június 22-én utazunk ki a hajóhoz, Hollandiába, ami Flevoland-on van az Eemhof nevü helyen Spakenburg-gal szemben. 

Árbocdöntés és előkészületek után nyugatnak indulnk el Muiden felé, aztán a Vecht folyón délnek.

Muiden - ha igaz, itt is fogunk járni...

Utrechten át Arnhem-ig, aztán a Rajnán - aminek itt már Waal a neve - Nijmegenig, majd egy csatornán át a Maas folyóra. Venlo, Roermond és Maasbracht, onnan pedig a Julianakanaalon Maastrichtig.

Ott én kiszállok (ha előbb ki nem dobnak), és átadom az előmelegített helyet az érkező családtagoknak.

Hát, ez a terv, aztán majd meglátjuk...

Nem tudom, hogy, mikor lesz időm írni, feltölteni, de ha (meg)követsz, időben értesülsz mindenről...

Balaja

2018.06.23 Szombat

0. nap,

Előkészületek, árbócdöntés

Tegnap este indultunk Budapestről. Utolsónak szálltam be, velem együtt lett igazán tele az Osz-car. Hátul középen maradt hely nekem, úgyhogy egész éjjel ügyelnem kellett - ha nem akartam jót - hogy nehogy valamelyik férfi szomszédom vállára boruljak… Mit mondjak, jól kipihentem magam. Hajnalban 3 órakor jártunk Frankfurtban, ahol ketten kiszálltak. Elhaladtunk egy kivilágított fitnesszterem kirakata előtt is, ahol egy csak egy legény - igaz némi hájjal  megkenve - kocogott egy futópadon. Ilyenkor??? Nem tud aludni? Én csak akkor  futnék éjjel, ha üldöznének. Minthogy a mögötte lévő futópadok üresek voltak, ezt a lehetőséget elvetettem. Reggel 9-re érkeztünk a hollandiai yachtkikötőbe, frissen, üdén mint egy mosottrongy.

Megérkeztünk

Ő "She", a "hajónk"

A hajó eladója és felesége is nemsoká befutott, hogy a hajóeladás végleg nyélbe ütődjön. Hoztak egy kosárban mazsolás kalácskákat, iratokat, meg egy dobozt, amiből valami fekete hordozható scanner félét vett elő a hölgy. Csak a fennmaradó vételár kifizetése után derült ki, hogy a műszer valójában egy UV-s bankjegyellenőrző lámpa, amivel rögtön el is kezdte bevizsgálni a Bazsi által hozott euró bankjegyeket. Fő a bizalom, de az ellenőrzés még jobb, ahogy a német magyarul mondja…

Szerződéskötés, dokumentumok áttekintése

Megkértük Edwardot, hogy menjünk ki egy vitorlás próbakörre, mielőtt leszereljük az árbócot.

Ok, csak előbb elviszik a pénzt a bankba… Lehet, hogy ez csak egészséges óvatosság volt, de az is előfordulhat, hogy a közép-kelet európai származásunk is befolyásolhatta a sorrendet, pedig ilyen becsületes, jámbor képet csak akkor lát az ember, ha tükörbe nézek...

A boldog új tulaj és Edward az eladó

Nekem meg jól leégett a homlokom

Pénz el, Edward vissza, próbavitorlázás letudva, és amikor motoroztunk be a kikötőbe egy szebb napokat nagyon régen megélt német hajót láttunk előttünk egy fél orrvitorlával a széllel szembe küszködni, láthatóan a kikötőbe szeretett volna bejutni, de így esélytelen volt a dolog. Bevontattuk őket - nagyon örültek - pont jókor jöttünk, úgyhogy a próbaút minden szempontból jól sikerült.

Hajóvontatás a kikötőbe

Az ebédet kihagytuk, hogy az árbóc ledöntésével biztos készen legyünk. Utólag ez elég rossz döntésnek bizonyult, mert déli egy órától este hatig tartott, amíg Edward segítségével a vitorlákat és az árbócot le- és szétszereltük, majd minden alkatrészt fel- és lekötöztünk a fedélzeten, vagy elpakoltunk a hajóban. Amikor engedtem le a döntéskor az árbócot, többször is figyelmeztettek, hogy ne álljak alá. Rögtön át is mentem a cockpit másik oldalára, de mivel a súlyom is egyből velem tartott, először a hajó dőlt át kicsit a másik oldalára majd rögtön utána az árbóc is átbillent fölém, és leszakadás esetén ismét agyonütéssel fenyegetett. Ezt eljátszottuk párszor - az árbóc mindig kitartóan követett - mire felderengett, hogy itt kérem valami összefüggés foroghat fenn, és megkértem Edwardot, hogy húzza már el fölüllem azt a nagy böszme csövet, és tartsa távol tőlem.

Lent az árboc, mégsem dőlt rám

Árboc rögzítve, már "csak" be kell pakolni

A szerelés befejezése utána bedobtuk az Edward által hozott ajándék epres-vaniliás sütit, amit aztán leöntöttük a hajó hűtőjében talált 1-1 üveg alkoholmentes sörrel. Nem pont erre az összeállításra vágytunk, de az éhhaláltól megmentett minket. Utána egy gyors, takarékos holland zuhany (egy nyomógomb a falon, először nagyon nem meleg víz jön, aztán éppen csak annyira langyos, hogy még ne érezd jól magadat alatta, végül az 5. gombnyomás után semmi…), majd TV-s szórakozóhely keresése, hogy megnézhessük a német-svéd meccset. Egy deka TV nem volt a kikötői lebujokban, biztos azért – gondoltam - mert nem jutottak ki a hollandusok a foci vb-re. Végül át kellet baktattunk a gáton túli Centerpacs-ba, ahol nagy nehezen találtuk meg mi, az egy szem kivetítőt a Hamilton bárban, ők meg rajta az ARD csatornát.

A meccs alatt jól leittuk magunkat azzal a 3 eurós sörrel, amit egy 2 dl-es műanyagpohárban szolgátak fel.  Nem Horvátországban vagyunk, de itt is kuna drága volt ez az ital, még a müncheni Oktoberfest-es árakat is verte…

23 óra fele még világos volt amikor lefeküdtünk, altatót viszont mégsem kellett dúdolnunk egymásnak…

Aludni térünk este 11-kor

2018.06.24 Vasárnap

1. nap, 52 km

Hollandia legszebb folyóján a Vecht-en

Elgémberedve, fázósan ébredtünk – kemény volt a matrac, reggelre meg hideg a levegő – és hajnali 7.15-kor átbaktattunk ismét a Centerparcs-ba, hogy egyebet, kenyeret meg sört vásároljunk az útra. Persze 8-ig semmi sem nyitott ki, úgyhogy eldöntöttük, belőlünk nem gazdagszanak meg ezek, és visszamentünk a kikötőbe.

Utunk Eemhoftól Muidenig, majd onnan a Vecht folyón Utrechtig

8 után pár perccel elindultunk a nagy útra, ami nekem csak egy hétig, Bazsinak meg bő két hónapig fog tartani, 2500 km áll előtte. 50. szülinapjára lepte meg magát ezzel a hajóval, és az úttal. Viszonylag drága egy hajó hazaszállítása közúton Hollandiából, úgyhogy eldöntötte, hogy lábon illetve vízen hozza haza a hajót Magyarországra, lát egy kis Európát és még olcsóbban is kijöhet így az egész…

Elindulunk Eemhof-ból 

Egy utolsó búcsúfotó...

Felhős, hűvös, szeles volt az idő, de kényelembe helyeztük magunkat a cockpitban, és 11 km/órás sebességgel pöfögtünk Muiden felé. Ott befordultunk a Vecht folyóra és kikötőhelyet kerestünk, hogy megnézhessük a folyó torkolatát védő erődöt.

Hajóroncs a Vecht folyó bejáratánál

Rákötöttünk az ajánlás szerinti, parthoz kikötött korabeli vitorlás oldalára és elindultunk egy város- és erődnéző sétára.

Rákötöttünk EGY bárkára

A kastélyerődbe elég borsos volt a belépő, 15,50 €-t fizettünk koponyánként. Viszont volt vezetés holland nyelven, amiből némi angol és német tudással ki lehetett hámozni valamit.

Meg is jegyeztem a lényeget, hogy a gyerekek sört ittak reggelire, meg hogy a sört egy csigás ételliften, azaz sörösliften húzták föl a hideg picéből közvetlen a hideg ebédlőbe, ahol a kandalló előtt egy a keleti-tengeri strandkosarakhoz hasonlító beülős, oldalfalas, tetős karosszékben melegedhetett a vár ura a tűz mellett.

Bemutatták az ebédlőt, a konyhát, a hálótermet és a fő termet, ahol az adófizetés történt. Az érmék ellenőrzése úgy történt, hogy egy márványasztalra ejtették a pénzdarabokat és a csengése alapján ki lehetett szűrni a hamis érméket, amiből az ezüstöt kispórolták.

Teszteltünk egy magyar 50 forintost, hát elég pléhdobozosan kongott…

Viszont megnyugodtam, hogy ezek a hollandok már akkor sem bíztak meg senkiben pénzügyekben, még egymásban sem, nem csoda, hogy Edward felesége megUVézta az euróinkat.

A konyhából egy erősen lezárt ajtón keresztül lehetet bejutni a fűszertároló kamrába. Megtudtuk, hogy a holland hajósok, kereskedők kevesebb mint egyharmada tért vissza élve. De akinek sikerült, az egy zsák bors áráért egy egész házat vehetett Amszterdamban.

A hajónkhoz visszatérve, meglepve tapasztaltuk, hogy nem egy, hanem már 2 öreg vitorláson keresztül kell visszamászni a hajónkra.

Ezek vagy osztódtak és 2 óránál kisebb a felezési idejük, vagy valami más történt. A belső (újonnan jött) hajón ücsörgő hölgy kedvesen visszaköszönt, „Semmi gond” mondta az elnézést kérésünkre, persze, mert ő csak utas volt, mint később kiderült. Rögtön előkerült a kapitány is, aki jól letolt minket, hogy miért kötünk rá engedély nélkül a part mentén álló másik hajójára. Amikor visszaértek a 2. bárkájukkal, először a mi hajónkat kellett lekötni, félreállítani, hogy rá tudjon kötni a part mellet álló hajójára, aztán a mienket visszakötni.

Szép kis mutatvány lehetett, el tudtuk képzelni.

Azzal védekeztünk, hogy a kikötő kapitánya javasolta, hogy ide kössünk nyugodtan.

„Én vagyok a kikötő kapitánya” válaszolta.

„Nem, egy másik ember volt az, ott 20 méterre a marina mólóján”

„Az egy másik kikötő, nem egy az egész, annak semmi köze ehhez”

Még mélyebb elnézést kértünk a kellemetlenség okozásáért, és nyugodt szívvel megígértük, hogy soha többet ilyet nem teszünk.

Gyorsan elkötöttünk, és beálltunk utunk első zsilipébe (1.).  Igaz, hogy az csak 40 cm vízkülönbséget egyenlített ki, de mégis majdnem sikerült keresztbe fordulnunk az oldalfalhoz kötés helyett, mert igaz hogy a szélnek rá kellett volna fújnia a hajónkat a zsilipfalra, de az a kis áramlás erősebb volt, mint nem láttuk, és én már kikötöttem a hajónk orrát, de a fara kezdett eltávolodni, és Bazsi csak nagy nehezen tudta a csáklyával visszabirkózni. A mutatvány végül sikerült, az igazi cirkusz elmaradt, mindenki mehetett haza, mi meg tovább…

A Vecht folyón csobogtunk felfelé és csak ámultunk-bámultunk a part mentén kikötött szebbnél szebb úszóházakon.

Weesp-ben kikötöttünk, hogy bevásároljunk (még szerencse, hogy vasárnap itt is nyitva vannak a boltok), majd indultunk is rögtön tovább.

Ott jobbra kötöttünk ki a motoros yacht után

Das Boot

A kanyargós folyó partján, a folyó szinte fele hosszán lakóhajók, jobban mondva, modern úszóházak vannak kikötve a part mentén. Néha aranyos kertek, házacskák váltogatják őket, hol motorcsónakkal, hol vitorlással kikötve a parton, a kert végében.

Útközben jónéhány bérelhető lakóhajók jött velünk szembe, ők tegnap kezdhették az egy hetes nyaralásukat.

A hidak elég alacsonyak voltak, 1,50 – 2,10 m között (lefektetett árbóccal együtt 2,37 m magasak vagyunk), de felnyithatóak. Hol hídőr zárta le a sorompókat és nyitotta fel nekünk a hidat, hol telefonálni kellett egy megadott számra és egy központból irányították procedúrát, amit kamerákon figyeltek.

Az utolsó híd előtt szebejött velünk egy motorcsónaknyi fátyolos háremhölgy, nem néztek ránk, de egyből visszafordultak, és jöttek utánunk. A hajót egy marcona kopasz csóka vezette, az nem derült ki, hogy eunuch volt-e.

Gyorsan kikötöttünk a Loenen nevű kisváros után a parton egy alkalmas helyen, de ezek csicseregve, ránk se nézve, elhajtottak melletünk.

20.00-kor érkezet egy idős bácsi, aki 10 €-t beszedett az éjszakázásunkért. A szolgáltatás egy kukában merült ki, így értékarányosan nem tudom javasolni a helyet. Még ha szép is volt.

2018.06.25 Hétfő

2. nap, 65 km (117 km)

A híd túl messze van, és légy jó mindhalálig...

Reggel 9 után indultunk - korábban nem volt érdemes – mert a hidakat csak 9 után hajlandóak nyitogatni.

Rögtön az első híd után kikötöttünk a következő kisvárosnál Breukelennél, és gyalog elmentünk a 100 méterre lévő autós benzinkúthoz. Vettünk két 10 literes kannát, meg bele gázolajat 1,39 €/l áron. Még nem töltöttük be, hanem elraktuk és indultunk tovább. Egy német nyugis motoros hajója (nyugdíjas házaspár motoros lakóhajója) mögé besoroltunk, had menjen csak előre, nyitassa magának (meg nekünk) a hidakat.

Nem ritkák az ilyen kastélyok sem

A folyó partja sok helyen bontott cserepekből van megépítve, hogy a hullámokat csillapítsa és kis falétrák biztosítják a repülni nem tudó vagy lusta szárnyasok kikászálódását a vízből a partra

Utrecht előtt egy kis keskeny átkötő csatornán átmentünk a Vecht folyóról az Amszterdam-Rajna  csatornára, mert túl sok időt vesztettünk volna, ha a Vecht folyón hajózunk Utrechten keresztül és azt a 20-30 hidat egyenként nyittatjuk fel magunknak. Az Amszterdam-Rajna csatorna olyan széles, mint a Duna, hatalmas forgalom zajlik rajta, egymás után jöttek-mentek az uszályok.

Kb. 5 km múlva, Utrechtnél befordultunk egy elágazásnál, hogy közelebb kerüljünk az óvároshoz, de egy nagy böszme zsilip elzárta az utunkat, ezért inkább visszafordultunk, ide majd eljövünk máskor…

Egy öreg uszály oldalán észrevettünk egy benzinkutat, mellé álltunk, rákötöttünk, és teletöltöttük az üzemanyagtartályunkat. Fizetni az uszály rakterében kialakított hajós felszerelési mindenes raktárboltban kellet, az öregnél, aztán nyomás tovább.

Az Amszterdam-Rajna csatornán haladva, a hosszú nyílegyenes szakaszán jött ránk az ebédelhetnénk. Szomorúan konstatáltuk, hogy a kenyerünk reggelire elfogyott és Breukelenben elfelejtettük venni. A véges lehetőségeinket figyelembe véve, a következő menüből állt össze az ebédünk: Globus vagdalthúskonzerv hagymás chips-szel, valamint banán Balaton csokiszelettel… Hááát, ettem már jobbat is.

Na, ennyire nem volt finom az az ebéd…

De ezen már nem sok időnk maradt rágódni, odaértünk az első nagy zsilipünkhöz (2.). A diszpécserrel megbeszéltük, hogy meg kellett várnunk a nagy konténerszállító hajót, és utána beállhatunk. Addig kikötöttünk, és figyeltük, hogyan érkezik meg, lassít le. Bizony sokkal kisseb volt, mint az óceánjáró konténerszállítók, de mi így is eltörpültünk mellette.

A zsilip után egy igazi négyágú folyó-csatornakereszteződésben balra nagyívben letértünk az Alsórajnára egy Tisza méretű folyóra. Szőke ez is, de olyan holland szőke.

Az Amszterdam-Waal csatorna és az Alsórajna kereszteződése 

Rögtön utána megálltunk Wijk bij Duurstede kinepróbáldmondani nevű kisvároska kikötőjében egy jó órácskára. Vettünk kenyeret meg Bazsinak egy halszálkás Surda-sapkát, mert a sapiját Pesten a buszon felejtette, és igencsak felforrt a kobakja a tűző napon.

Én meg kerestem egy sörözőt ahol a wifi-n feltölthettem az első nap történeteit és képeit.

A mai második zsilipünk (3.) épp bezárt az orrunk előtt mire odaértünk, meg kellet várni 3 hajót és csak utánuk állhattunk be. Ezt telefonon beszéltük le a kezelővel. Egy kis App-en (Vaarkaart Nederland) Bazsinak megvan az összes hollandiai zsilip, felnyitóshíd és víziműtárgyak paraméterei, a kezelők telefonszámai. Nagyon hasznos kis jószág.

Kizsilipelés után még jó 2 órát motoroztunk és végül egy a folyóból leágazó kis mesterséges tó közepén 21.45-kor horgonyt dobtunk.

Arnhem még vagy 20 km lenne, a HÍD TÚL MESSZE VAN. Ha vannak még ott angol ejtőernyősök, egy napot tudnak még ránk várni…

Bazsi elalvás előtt gyorsan fabrikált egy szivargyújtó töltőről üzemelő horgonyfényt, hogy a jetskii-sek belénk ne rongyoljanak az éjszaka…

Nem feltétlen indokolatlan a félelme - bár majdnem telihold van – mert este tíz után, amikor már behúzódtunk a kajütbe, motorzúgást hallottunk közeledni. Csak nem megint pénzt jönnek szedni? Ilyenkor is? De nem, amikor kikukucskáltunk, két füligérőszájú nyikhaj hollandust láttunk párszor körözni körülöttünk.

Az este nekem még nem ért véget, az olajlámpa fényénél vetettem papiruszra a nap történéseit, de kínlódtam, mert lúdtollam hegye állandóan kitört, és a tintát is majdnem az alvó Bazsira borítottam. Végül, mikor már a naptej nagyon csípte a szemem, én is nyugovóra tértem. Előtte a félhomályban elmentem még fogat mosni (ritka az ilyen rendes holland utazó) de, valami nem stimmelt. A fogkrémnek olyan furcsa íze volt, hogy is mondjam, a mentoloshoz alig hasonló, és egyre inkább nem habzott. Megromlott volna? Még mosogattam egy kicsit a fogam, egyre gyakrabban köpködve, amikor rádöbbentem, hogy bakker, a fogkrémes tubust biztos összekevertem a sötétben a Voltaren kenőccsel… Volt prüszkölés meg köpködés..., pedig annyira nem is volt rossz… De jó se. Viszont, most már tudom, hogy a Voltarent fogfájásra is lehet – még ha mértékkel is - félig külsőleg használni…  

Utunk Utrechttől Arnhemen keresztül Nijmegenig

2018.06.26 Kedd

3. nap, 85 km ( 202 km)

Elfoglaltuk az Arnhem-i hidat

Ez az ágy még mindig nem puhult meg, nagyon kemény… erre ébredtem reggel fél 8-kor. Meg arra, hogy Bazsi beindította a motort. Már 2 órája tett-vett, reggelizett mellettem lábujjhegyen, de most már az azonnali indulás mellett döntött. A tegnap este jól behúzott, beásott horgonyt kiszabadítottuk, és elindultunk a kijárat közepe felé. Este, behajózáskor figyeltem a vízmélységet behajózáskor, 3-5 méter közt volt. Most viszont észrevettem egy pár követ - jobbra előttünk úgy 5 méterre - ami épp csak kilátszott a vízből. Amíg a mélységmérőre pillantottam, már bólintott is a hajó előre, homokpadnak ütköztünk. Még szerencse, hogy elég lassan haladtunk, mert rögtön rükvercbe kapcsolva, hátramenetben, gond nélkül le tudtunk szabadulni róla. Még jó, hogy nem este futottunk rá…

Arnhem előtt letudtuk a 4. zsilipünket is, és utunk során itt először kezdett néhány domb is kinőni a holland síkságból.

Az arnhem-i híd előtt a városi partfalon kötöttünk ki, ahol csak egy létrán tudtunk felmászni a 4 m magasan lévő rakpartra. Persze nem ez a fizetős yachtkikötő, viszont közvetlen a városközpont mellett van.

Ez a híd volt túl messze

 Először is a hidat akartuk elfoglalni. Alapos tűzérségi előkészítés után, egyetlen huszáros rohammal bevettük, a holland biciklisnek álcázott németek fejvesztve menekültek.

Nem lacafacázunk…

foglalunk!

Elmenekültek.

az angoloknak anno nem sikerült...

Ezután elbaktattunk a katedrálishoz és felmásztunk a liftel a toronyba, a 80 m magasan lévő  megfigyelőállásba, ahol ki lehetett lépni az üvegfalú semmibe. Furcsa érzés volt, viszont nem volt kiírva, hogy szoknyában tilos a kihajtás… Lehet úgy voltak vele, hogy aki oda fellát, az megérdemli…

Bazsi hagyta, hogy először én teszteljem az üvegpadló teherbírását, de aztán ő maga mégsem próbálta ki, nagyon húzta a mélység.

Mivel már nagyon közelgett a dél, a biztonság kedvéért egy olasznál haraptunk valamit, aztán átültünk a sarki  kávézóba, hogy a ottani wifi-n feltöltsük a dolgainkat a netre. Indulás óta kínlódok a telefonommal, mert nem tudom az internetet magammal megosztani, pedig azzal ment közben is lehetne feltölteni a blogba az anyagokat. Így viszont értékes órákat kell a szárazföldön ezzel eltöltenünk, pedig közben haladhatnánk is. Bazsi előbb végzet a töltögetéssel és visszaindult a hajónkhoz, mert azért aggódtunk egy kicsit miatta. Az elhaladó hajók hullámai odaverhetik a partfalhoz, kilazulhat a kikötőkötél, valaki más helyén állsz és megbüntetnek, stb, stb…

Nemsokára én is kész lettem és visszaindultam a hajóhoz, de a folyópartra érve jól megijedtem, mert a plage-on sehol nem láttam se a hajónkat, se Bazsit, se az árbocunkat… Elvitték volna mégis? Vagy hol van?

Aztán jöttem rá, hogy a hajónkat azért nem látom, mert a 4 méter magas partfal eltakarja, az árbocunkat meg azért nem, mert saját kezűleg döntöttem le három nappal ezelőtt…

Na, már a hosszútávú memóriám sem a régi…

Az Arnhem-i híd sikeres bevételének örömére a „Tipperary Song”-ot ejtőernyős angol tájszólással harsogva búcsúztunk a várostól és 14.15-kor tovább hajóztunk.

Az Alsó-Rajnáról egy jobbos kézifékes fordulóval áttérünk a Waal folyóra. Ez a Rajna fő ága - amit itt Hollandiában Waal-nak hívnak – itt folyik Rajna vízhozamának 2/3-a a tenger felé. A másik 1/3-a pedig azon az Alsó-Rajnán, amin éppen eddig jöttünk folyásiránnyal szemben 6 km/óra sebességgel. A forduló után már a folyásirányban lefelé motoroztunk tovább a Waal-on - ugyan olyan fordulatszám mellett - 16 km/órával.

Ez aztán az élet Babocsai néni! – Titanikolás magyar módra

 Nijmegennél befordultunk a Waal-Maas csatornára, ahol az 5. zsilip várt minket.

Nijmegentől Venloig

Mivel már olyan naaagy gyakorlatot szereztünk a zsilipelésben, elkövettük azt a hibát, hogy beálláskor túl hamar követtük az előttünk behajtó uszályt, és az még jó nagy fröccsöket adva korrigált jobbra, balra, hátra a fenekét, amikor mi is beálltunk és megpróbáltuk kikötni magunkat a zsilip falához…

A vége az lett, hogy én még éppen elkaptam a hajónk orrából a falon a létrát és rákötöttem, és már fordított is keresztbe minket az ár, mielőtt Bazsi is ráköthetet volna hátul egy bikára. Lazítani, utánaengedni a kötelemnek már nem tudtam, így a hajónk orrán kb. 1 méterrel túlnyúló árbocunk beleakadt a zsilipfali létrába. Az árbocunkon is kicsit túlnyúló orrvitorlabetekerő dob reccsent egy nagyot, megrepedt és a kötélvezető karja letört, lefittyent. Egy kis birkózás után kiszabadítottuk magunkat, és mivel közben az uszály propellere is elcsendesedet, rögzíteni tudtuk a hajónk farát is a kamra falához. A zsilipelést minden további incidens nélkül befejeztük.

Tanulság: Megvárni, míg az elefántok elfészkelődnek, és csak utána a közelükbe menni.

A Waal-t és a Maas-t összekötő csatorna 12 km hosszú, amit bő egy óra alatt le is tudtunk. A másik végén a Maas folyó előtt is van egy zsilip (6.), ami tárva nyitva állt (mert most a csatornán és a Maas folyón is ugyan az a vízszint), és egyáltalán nem bánkódtunk, hogy az imént tanultakat nem kell rögtön a gyakorlatban is alkalmaznunk.

Nyitva zsilip, ezen simán át lehet hajtani hajrá Szabó néni!

A Maas is olyan Tisza méretű körül van, csak olyan sötétszőke…

Még ca. 15 km-t motoroztunk a Maas-on felfelé, egy holtágba befordultunk és lehorgonyoztunk. Rözítettük az árboc meglazult kötéseit és Bazsi örömmel állapította meg, hogy nem olyan vészes a zsilipben elszenvedett kár, maga is ki tudja majd javítani.

1. Egész nap nem fájt a fogam. Ez persze nem jelenti azt, hogy műkszött a tegnap esti preventív beavatkozás, mert előtte se fájt.
2. A Voltaren kenőcsöt már reggel eldugtam a fenébe, de azért alaposan ellenőriztem még egyszer a fogrémes tubus feliratát. Garantáltan fogkrém volt.

2018.06.27 Szerda

4. nap, 65 km ( 267 km)

Ezek a Hollandusok

6.50-kor szólt Bazsi, hogy indulunk, és tényleg be is röffentette a motort. Ez komolyan gondolja.

„De mi lesz a rántottával? Amit tegnap este megbeszéltünk, hogy indulás előtt csinálunk egyet?”

„Én már reggeliztem.” Jött a válasz. Na, itt álljon csak meg a fáklyás násznép!

De nem állt meg, hanem csak-elindultunk.

Pizsamában fel, horgony fel, aztán vissza az ágyba repetázni. Éjfél után feküdtem le tegnap, azaz ma, én még fejlődő szervezet vagyok, szükségem van némi alvásra… Már éppen elaludtam, amikor jött az újabb utasítás fentről: Zsiliip! Ez azt jelenti, hogy mindenki a fedélzetre. Vagy is én is. Márpedig pizsamában még nem láttam senkit zsilipelni.

Felöltöztem, gond nélkül letudtuk a 7. zsilipünket is, és újabb 4 méterrel kerültünk közelebb a Jóistenhez.

Ez a nap már elindult, nem tudom megállítani, csinálok akkor menet közben egy rántottát.

Rosszul nem sikerülhetett, mert Bazsi kormányzás közben véletlen kiborította a felét a padra, és nem hagyta kárba veszni, visszakotorta a tányérjára és csont nélkül belapátolta.

Ez a napunk volt az eddigi legintegetősebb napunk. A kedvtelési célú hajósok mindig integetnek, amikor elhaladnak egymás mellett, úgy, mint a Balatonon, vagy ahogyan a motorosok (a közutakon). Olyan sokan voltak ma, hogy a vége felé már csak könyökből integettem, aztán csuklóból. Holnap estére szerintem, a bólogatás után már csak kacsingatni fogok. Viszont lehet ezért olyan fittek a holland nyugdíjasok. Mert akik elhaladnak mellettünk, azoknak az átlagéletkora minimum 68,2 év.  Nyilvánvalóan máról-hollandra élnek, élvezik az életet és lelkesen integetnek. Csak mi vagyunk ilyen tejfölösszájú, 50-éppen-hogy-csak-plusszosok ebben a társaságban.

A motoros yachtok 90%-a holland lobogó alatt közlekedik, 8%-a német, a többi meg minden féle: ausztrál, belga, USA, stb. A tapasztalt vitorlások egy deszkát erősítenek a hajó oldalán lévő pufferekre, hogy zsilipeléskor ne tegyék tönkre se a hajó oldalát, se  a puffereket, mint ezen az amerikai vitorláson is látható:

Pontban délben kötöttünk Venlo-ban a központ előtt épült modern yacht-kikötőben.

Bazsi észrevette azt az ausztrál vitorlást, amit már tegnap is látott.

14.00-ig ingyenes a tartózkodás, addig elmenünk vásárolni, várost nézni, majd a kikötő melletti kávézó teraszán internetezni, dolgozni.

Készül a blog

Szerettünk volna még az ausztrálokkal beszélgetni egy kicsit, de előttünk már kihajóztak, így hát mi is tovább indultunk.

Venlo-tól Maastricht-ig

A délutáni zsilipelés (8.) sem maradt el. Itt már nem tudtunk telefonálni, hanem a zsilip előtti fémmólón kiszállva lehetet orifonálni a diszpécserrel, és megbeszélni, hogy melyik zsilipbe, ki után, hányadikként állhatunk be.

A további utunk sík tájon vezetett, mezők, nyaralósorok, lakókocsitáborok, és egy várkastély mellett. Tudnak ezek élni…

Ma már egy kis yacht-kikötőben Neer-ben  terveztük az éjszakázást, hogy lemoshassuk az út porát a hajóról, meg magunkról azt a jó pár réteg naptejet, amit felkentünk. Szerettem volna megnézni a német focicsapat utolsó csoport-mérkőzését, ami 16.00-kor kezdődik, ezért sóvárogva figyeltem, amikor 20 perccel a kezdősípszó előtt éppen elbrütyögtünk egy másik kikötő előtt. Kicsit lemaradok az elejéről, majd megismétlik a gólokat, bíztattam magam. 16.20-kor ki is kötöttünk a tervezett helyen, egy barátságos kis kikötőben, ahol a hajós vándorok mellett a parton lakóautók is parkoltak, kempingeztek. A két külön tábor, a hajósok és a szárazföldi autós patkányok jól megférnek egymás mellett. (csak fel ne szökjenek a hajónkra…)

Azzal, usgyi neki vesd el magad: felrobogtam azonnal a kikötői kantinba – a zuhanyzás várhat még két órát, legfeljebb odébb ülök majd, ha jön még valaki… – és tulajt, a kikötőmestert megkértem, hogy kapcsolja be a tévét. Gondoltam megiszok közben vagy két szaloncukrot, de itt csak sör volt… Egye fene, illetve  inkább akkor megiszom én.

A 30. percnél sikerült csatlakoznom a Németország - Dél-Korea meccs eseményeihez, ami aztán igen szomorú véget  ért germán szempontból. Még jó, hogy két sört ittam végül…

Kifizettem a kikötői díjat, 8 € volt egy éjszakára, vízzel, árammal, wifivel. A melegvíz a feláras volt a zuhanyzóban, 50 Centet kellett bedobni egy kis automatába. Bazsi 50 Centből megúszta, nekem 1 €-ba került a fürdés, pedig nem is vagyok kétszer akkora…

Nem tudom mit főztem utána, de jó lett. Volt benne halászlékocka, tarhonya, kolbász, krumpli és baconkocka meg víz… A receptet megadom, ha kéri valaki.

A wifi este működött a hajón is, szorgalmas voltam, kétnapi adagot is feltöltöttem, aztán fogat mostam minden incidens nélkül és éjfél után lefeküdtem aludni.

2018.06.28 Csütörtök

5. nap, 62 km ( 329 km)

Maastricht-i feltételek

Fél 9-kor indultunk, azt terveztük, hogy ma lemegyünk a Julianna csatornán egészen Maastricht-ig, majd tovább egy kis belga yacht-kikőtőig.

Valahol rátértünk a Julianna-csatornára, mert az rövidebb, mint a kanyargós Maas folyó, és jobban haladhatunk rajta (meg az is lehet, hogy a Maas folyó ezen a szakaszon nem hajózható, de ezt nem derült ki).

Roermond előtti elágazásnál jobbra rátértünk a Juliannakanaal-ra, ahol nemsoká abszolváltuk a 9. zsilipünket Heel-nel és 6,5 métert emelkedtünk.

Utunk során betekintést nyerhettünk a folyami teherhajósok életébe is.

Az uszályok főleg ömlesztett árut, kavicsot, zúzott követ, szenet, homokot szállítanak vagy konténereket, illetve ritkábban termőföldet az egyik helyről a másikra. Lehet, újabb folyókanyarokat vágnak le a Maas-on, és a kitermelt földdel valahol máshol meg terjeszkednek tovább. Néha úgy megpakolják az uszályt, hogy az ember azt hiszi, mindjárt elsüllyed, mert a szabad oldalfala teljesen a vízbe merül, még a raktár melletti, hajóorrba vezető járófelület is elönti.

Jó néhány hajót családok üzemeltetnek, feleség, férj, netán a felnőtt gyerekekkel együtt. A legtöbb uszályon ott parkol az autójuk is, amit a hajó saját darujával emelnek ki a rakpartra (mint a lopó-autók), hogy azzal hétvégére hazaautóznak a családjukhoz. Ők nem integetnek (a legtöbbjüket nem is látjuk a befóliázott hajóhíd ablakain keresztül), vagy elterülnek a kormányosi karosszékben, vagy a telefonjukat, tabletjeiket kütyülik.

Amíg a 10. zsilipre vártunk Maasbracht-nál, megkérdeztem egy szőke fiút, aki a szomszéd uszályon éppen egy nagy csörlő motorját festegette, hogy az ő szüleié-e a hajó.

„Nem, én itt dolgozom!”

„Nyári munkán?”

„Nem”

„Hány éves vagy?”

„16” felelte büszkén

„Te is kapitány akarsz lenni”

„Igen!”

Ezután nemsokkal ránk szólt egy mennyei hang - a hangszóróból - a láthatatlan diszpécsertől, hogy elsőként beállhatunk a középső zsilipkamrába. Itt találkoztunk először a vízszinttel együtt emelkedő kikötői bikákkal a zsilipkamra falán, ami nagy könnyebbséget jelent a zsilipelő hajósok számára. Nem kell méterenként – másfélméterenként feljebb vagy lejjebb átkötni a hajó orrát vagy farát rögzítő kikötőköteleket, ami minden alkalommal egy-egy rizikó forrást jelent. Lekötöd a hajót az alsó bakról, ezzel elengeded, és ha nem sikerül elsőre rádobnod a felső bakra a kötelet, idegesebb leszel, mert távolodik el a hajó oldala a zsilipkamra falától, ezáltal még nagyobb az esély, hogy másodikra sem sikerül. Úgyhogy választhatsz, vagy dobsz egy harmadikat (de ha nem sikerül keresztbe forgathatja a hajót az örvénylő víz a zsilipben), vagy megpróbálod kihajolva kézzel még éppen elérni a zsilip falát és visszahúzni a hajót, ami ha körülmények erősebbek nálad azzal fenyeget, hogy két kezeddel kapaszkodsz a zsilip falán lévő hínáros-trutyis létrába, a lábaiddal meg ahelyett, hogy húznád vissza a hajót, tolod el és a végén, amikor már a fekvőtámaszból is kinyújtod a kezed, és vízszintesen feszülsz a víz fölött, nincs mese, pillanatok múlva el kell engedned a problémát, és az lesz a következő feladatod, hogy hogyan mássz ki a vízből. Láttam már ilyet, egy hideg októberi estén a fonyódi kikötőben. Nagyon jót lehet rajta nevetni, ha nem te vagy az illető. A barátunk 2 pillanat alatt kiugrott a 16 fokos Balatonból.Vizes ruhában és kabátban, segítség nélkül felhúzta magát a víztől 1 méter magasan lévő fedélzetre. Ezt később nyugodt körülmények közt, fürdőruhában megpróbáltuk utánacsinálni - ő meg megismételni - nem sikerült, csak hosszas kínlódás után. Na, ezt szeretné az ember elkerülni.

Szóval itt ilyen veszély nem fenyegetett, mert a zsilipben rá kötöttünk a hajónkkal együtt emelkedő kikötőbakra és kész. Kb. 20 percig tartott, amíg 12 métert emelkedtünk, ez utunk eddigi legnagyobb vízszintemelkedése.

Ezután egy nyílegyenes csatornaszakaszra jutottunk ki, ahol meglepve tapasztaltuk, hogy hogy a fák koronájával és a házak tetejével egy magasságban hajózunk, vagyis itt a csatornát egy hatalmas, 10 méteres gát tetejére építették.

13.00-kor értünk a  born-i, 11. zsilipünkhöz, amivel cakkumpakk 30 perc alatt végeztünk, ez is 12 méter magas volt. Itt is a vízszinttel együtt emelkedő kikötőbakok voltak, úgy tűnik egy bizonyos magasság fölött (5-6 méter) kötelező ezeket beépíteni, alkalmazni, a biztonság miatt.

A következő szakaszon a csatornafelügyelet sárga motorosa a következő útszűkület előtt, illetve mederszűkület előtt - ahol a csatorna falát építették - félreállított minket addig, amíg a szembe jövő nagy uszály el nem haladt. Hajóvonták találkozása tilos, ahogy régen mondták a Kossuth rádióban délben, a vízállásjelentésben. Aztán a következőt is meg kellett várnunk, szép lassan cammogtak el mellettünk, nyilván azért, hogy ne verjenek nagy hullámokat. A harmadik uszály előtt intettek, hogy mehetünk, ezúttal ő várt meg minket szépen a túloldalon.

Csatornaszélesítést végeztek, ahol a nagy uszályok biztonsággal elkerülhetik egymást. Volt időnk megfigyelni a technológiát. Vesszőből font nagy keret alá (ca. 30 x 50m) rögzítették a fekete vízzárófóliát, majd óvatosan megpakolták zúzottkővel, addig, amíg le nem merült a fenékre. Utána nagyobb kövekkel leterhelték, és kész.

Egy hatalmas csatornalezárókapu alatt áthaladva visszaértünk a Maas folyóra, ahol nemsoká megérkeztünk Maastricht-ba.

A város szívében, a folyó közepén, kikötöttünk egy két hidat összekötő mólón, a többi motor-yacht sorában.

Ezzel gyakorlatilag teljesítettük a maastricht-i feltételeket, amit mi magunknak szabtunk az indulásunkkor.

Kis város- és mecsnézés, valamint vásárlás után indultunk is tovább, még sötétedés előtt el akartunk érni a kiszemelt, belgiumi Kanne kis yachtkikötőjébe.

Gótikus templom, könyvesboltként üzemel.

És nem Észak-Koreában vagy az NDK-ban vagyunk, hanem az Európai Unió egyik emblematikus városában, Maastricht-ban.

A határon a 13. nagy zsilip állta utunkat. Szó szerint. Ez már belga zsilip volt, nem volt hozzá telefonszámunk, és orifonálni se lehetett a mólóról. Megpróbáltunk behajózni a zöld szemaforjelzésnél a zsilipkamrába, de a kezelők szemfülesek voltak, és mindig pirosra váltottak előttünk. Három kísérlet után, kikötöttünk egy uszály mögé a legmagasabb partfalszakaszra, felmásztam a létrán, odabattyogtam az uszályhoz, és megkértem a vezetőjét, hogy beszélje le a zsilipkezelőkkel, hogy mikor, melyik kamrába állhatunk be, mert nincs VHF rádiónk.

Rendes volt, meg is tette, és azt mondta, hogy amikor ők mennek be, utánuk jön még egy hajó és azután mi is beállhatunk. Danke Sör!

Nem sokkal később beálltak a 4. kamrába, jött a következő hajó is, és mi is elindultunk, hogy beálljunk, de jött még egy nagy konténerszállító, aki nem tudott az egyezségünkről, és csak jött és jött, nagyon elszántan. Vagy mi nem tudtunk a műsorváltozásról. Az okosabb enged alapon, elengedtük a nagy marhát, és na mit? Pirosat kaptunk utána… Ezek a belgák nem várnak valami tárt karokkal minket.

Viszont, szemfülesen észrevettük, hogy nyitva van a 3-as zsilipkamra, és úgy berongyoltunk egy teherhajó mögé, hogy a diszpécsernek esélye se volt, hogy tilosra váltsa előttünk a lámpát. 16 métert emelkedtünk, majd rögtön a zsilip után, egy éles jobbkanyart véve befordultunk az Albertkanaal-ra, amit egy hegyet átvágva építettek majd 100 évvel ezelőtt.

A zsilip előtti csámborgásunk

A jobb parton biciklisek előztek meg minket sorra, míg a bal parton a Fort Eben-Emael erőd betonbunkereinek lőrései figyeltek minket némán. Holnap bevesszük őket - ha a fene fenét eszik is – fogadkoztunk.

Rögtön a hegy után ott volt a térképen jelzett kannei yacht kikkötő, de messziről olyan szűknek látszott a bejárata, hogy azt hittük nem férünk be. Persze ahogy odaértünk, éppen annyit szélesedett, hogy be tudtunk hajtani rajta, és a bejárattal szemben ki is kötöttünk nem sokkal naplemente előtt.

A kikötőmesternél bejelentkeztünk - 16 €-t fizettünk egy éjszakára – majd elmondta a tudnivalókat. Wi-fi kód, vizesblokk ajtajának a kódja, a férfi budi el van dugulva, a nőit használjuk (ha üres) és hagyjuk rendben a zuhanyzót magunk után. Általában ezzel vége szokott lenni a tájékoztatónak, de nem itt!

Hogy mennyire komolyan gondolja az utolsó pontot, bevitte Bazsit a (kétállásos) zuhanyzóba, és szép sorban bemutatta a kikészített szerszámokat: Egy nyeles motoros fókát felmosáshoz, egy nyeles ablaktisztítógumit a zuhanyzó csempefalának lehúzásához, meg a kettőnek a keverékét, már nem tudom mihez… Ez tényleg komolyan gondolja… Épp hogy csak fel nem ült a lapátra, mint a vasorrú bába.

Csak arra tudtam gondolni, hogy vagy

1. A belgák így csinálják, de belőlünk nem nézi ki. (Jól gondolta.)
2. A belgák se így csinálják és ezért mindenkinek elpofázza.
3. A takarítónő éppen szabin van, vagy kirúgták, esetleg már korábban rájöttek, hogy nélküle is megy.

Ezek a nyugatiak még mindig tudnak újat kitalálni…

Na, mindegy. Amíg meccset néztem, Bazsi fürdött és takarított, utána meg én. Nem tudom, hogy ő, hogyan húzta le a 80 x 80 centis zuhanyfülke csempefalát a másfélméteres nyelű lehúzóval, mert én akárhogy legóztam, mindig beakadtam valahova. A végén - mint az angol királynő színe elől - nyomaimat felmosva kihátráltam a zuhanyzóból, majd behajítottam a motoros fókát a többi mellé, mint ha eldőlt volna…

Elalvás előtt még megbeszéltük Bazsival, hogy ő a jobb fülkében volt, én meg a balban, úgyhogy ha reggel reklamálna a barátunk, be tudjuk azonosítani a tettest…

2018.06.29 Péntek

6. nap, 21 km ( 350 km)

Attake!!!!

Reggel, amíg én még aludtam, Bazsi a YouTube-on megnézett néhány dokumentumfilmet a belgiumi Fort-Eben-Emael-i erőd elfoglalásáról. Miután kimásztam az ágyból (hű, ez az ágy egyre keményebb…) gyorsan megreggeliztünk, majd még a délelőtt leple alatt a támadásra indultunk. Az erődrendszernek csak egy bejárata van (meg volt is), ezért arrafelé nyomultunk előre. Az  utunkba eső első ágyú- és géppuskafészket körbepisiléssel kiiktattuk, megnyikkanni sem volt idejük.

Mit mondjak, nem volt egyszerű a csalánok közt csendben odakúszni, de aki végigolvasta az indiános regényeket, az tudja, hogyan kell a kést a fogunk közé szorítani, úgy, hogy el ne vágjuk a szánk szélét.

A főbejárat előtt, egy turista információstábla fedezékébe húzódva latolgattuk a további terveket.  

1940-ben, 80 német ejtőernyőst képeztek ki - a legnagyobb titoktartás mellett - a támadásra, egy titkos, zárt táborban. Hat hónapig senki sem mehetett haza. Azt a két katonát, aki engedély nélkül hazaszökött pár napos eltávra, azonnal főbe lőtték, amint elfogták. Sikerrel is jártak a németek, és a belga hadvezetés legnagyobb megdöbbenésére néhány óra alatt elfoglalták, az 1300, zömmel tartalékos belga katona által védett erődrendszert. A mi meglepetésünk sem maradt el, mert az információs tábláról gyorsan kiderült, hogy az erődrendszer csak vasárnaponként látogatható, egyébként pedig zárva van...

Ezek nem gondoltak ránk, a hétköznapi magyar expedíciós folyami haderőre... A bejárat tényleg zárva volt, és mivel az erővágót a hajón hagytuk, el kellett napolnunk a hadműveletet. Viszont ha már itt jártunk, felderítettük a terepet, körbejártuk az egész erődrendszer tetejét. Még ma is jól láthatók, a leszállt ufó-szerű géppuskafészkek, az ágyúállások.

Ennek a holland és német határon álló belga erődnek kellett volna megvédenie 3 folyón átívelő hidat, illetve Belgiumot a német támadástól. A legszélső géppuskaállástól nagyszerű kilátás nyílt az előző napi utolsó zsilipünkre, az Albertkanaal bejáratára a hegyek közé és a nagy "német alföld"-re...

Nem sokkal később, alulról, a vízről is megszemlélhettük ezt a kilátó pontot, mert a hajónkra visszatérve megebédeltünk, majd elindultunk az Albertkanaal-on Liege felé.

Maastricht - Liege

Út közben ismét kinyitottuk a napernyőnket, és annak árnyékába bújva, egy-egy doboz sört kortyolgatva pöfögtünk a csatornán felfelé. Persze nem illettünk teljesen a képbe, mert aki belátott a napernyő alá, az két finom úri hölgy helyett, csak borostás, söröző, desszantosokat láthatott…

Liege-be érve, a Maas folyó és az Albertkanaal elágazásánál, egy világítótorny tövében, Lenin elvtárs helyett a nagykabátos Albert fogadott minket, szigorú tekintetekkel. Legalábbis rá tippeltünk, illetve én a helyében ő lennék… Mármint nem Lenin. Szóval értitek, nem vagyok biztos benne hogy ki ő – nem mutatkozott be - de ki a fene állna más, az Albertkanaal bejáratánál…

Szakértő szemekkel vizslattuk a partot mindkét oldalon, ugyanis egy nagyon többfunkciós kikötőhelyet kellett találnunk a hajónknak. Legyen lehetőleg ingyen és a központban, közel lehessen hozzá autóval megállni és parkolni, és ha még melegvizes zuhanyzóval is rendelkezne, akkor nem lenne szükség mesékre sem…

Holnap reggelre ér ugyanis ide a váltást hozó autó, amivel Bazsi testvére hozza ki a feleségét és a két kislányát, engem pedig hazavisz Magyarországra. Bazsi három hetet fog a családjával hajókázni a belga és francia folyókon, csatornákon, egészen Strassbourgig. Onnan pedig más jelentkezőkkel, vagy ha kell, egyedül folytatja az útját a Rajnán, a Majnán, a Duna-Majna csatornán és végül a Dunán végig hazáig, Faddomboriig, majd a Sió csatornán keresztül a Balatonra. Megfogadtattam vele, hogy az osztrák szakaszra mindenképp számítson rám, mert augusztus második felétől ismét lesz egy szabad hetem, és arra a szakaszra is nagyon szeretném elkísérni...

De, vissza Liege-be. A Bazsi által kinézett beágazás - egy régi ipari kikötő - a legfőbb paraméterekben megfelelt az elvárásainknak (mesékről továbbra is csak álmodozni lehet), ingyen volt, kicsit koszos vízzel, autóval parkolni a hajó mellett lehetett, rajtunk kívül a kutya se kötött ott ki, és a térképen csak 4-5 cm-re volt a belváros.

Először is a műanyag kannákkal elcaplattunk az 500 méterre lévő benzinkútig, és tele tankoltuk őket, majd kicsíptük magunkat és elindultunk városnéző gyalogtúrára. Én nem voltam elájulva Liege-től - fényképet sem csináltam - nagy, zajos volt a forgalom, fehér embert és hangulatos sétálóutcákat szinte alig látni, és a lábunkat is lejártuk, mire az utolsó utcában találtunk végre egy rendes kínai éttermet. Valahogy arra vágytunk.

Kézzel-lábbal kiválasztottuk a zsákbamacska-menűt, ami 50%-ban jól sikerült is, nekem ízlett, Bazsinak kevésbé, de majdnem jól laktunk.

A hajóra visszafelé, a folyó túlpartján sétáltunk, rissz-rossz, lakóhajóknak átalakított rozsdás uszályok mellett. Itt legalább nem hömpölygött az a rakpartos autófolyam, mint az odafele menet, a másik parton. Végül, vagy 10 km-t gyalogoltunk összesen, és ágybaroskadás után nem kellett egyikőnknek sem eldúdolni az „Aludj el szépen kis Balázs”-t.

2018.06.30 Szombat

7. nap, 0 km ( 350 km)

Amikor megtalál a való világ

Hajnalban az ébredés elég szürreálisra sikeredett, ugyanis még rendesen szürküllött, amikor arra ébredtem, hogy egy női hang sikoltozik a parton. Hol olyan könyörgően, hol hisztérikusan. El kellett teljen egy kis időnek, mire el tudtam magamban dönteni, hogy ez nem álom, hanem igen, itt és most történik valami disznóság, nem messze tőlünk a parton, a régi ipari kikötőben. Mit tegyek? Hívjam a belga rendőröket? De, milyen számon? A 112-n? Mit mondjak nekik, hogy kiabálnak a rakparton? De hol? Hogy magyarázzam el, vajon tudnak-e németül? Nem tudok se utcát se házszámot mondani, legfeljebb egy folyamkilométert… Vagy másszunk ki Bazsival a hajóról a partra, és telefonnal a kezünkben fenyegetően közeledjünk feléjük?

Ez nem az a környéknek tűnik, ahol egy vagy két pizsamás ember láttán az erőszakoskodók megijednek és elszaladnak…

Hanem inkább fordítva.

Semmi kapanyél-féle nem jutott az eszembe, ami kéznél lenne, mindent beépítettünk az árboc alátámasztásához, de egyébként is, mi van, ha fegyver van náluk…?

Ezek és efféle gondolatok cammogtak a fejemben az ébredés közben, ránézek Bazsira, látom ő is ébren van: Mi ez? kérdezem tőle, (hülye kérdés, honnan tudná): Nem tudom, válaszolta.

Akkor kukkantsak már ki, hogy legalább tudjuk, hogy hányan vannak, és mégis mi folyik ott kint! Résnyire húztam a bejárat tetejét, és azt láttam a hajnali derengésben, hogy egy sötétkék Golf áll a parton, és egy felöltözött lány, aki inkább nagyon részegnek tűnt, mint álmosnak, el akar szabadulni egy férfi kezéből, hogy BELEUGORJON a kikötő vizébe! Nem sikerül neki, mert hol elvágódik részegen két lépés nekifutás után, hol a férfi kapja el, és húzza vissza a kocsi mellé, és közben valamiről győzködi, de nem bántja. Nem értem mit beszélnek.

Na, ez az a pont, vagy MÁR az a pont, ahol az azonnali közvetlen beavatkozás nem tűnt indokoltnak, legfeljebb csak akkor, ha a lány beesne a kikötő vizébe.

Akkor most kéne rendőröket hívni, vagy nem? Mi történhetett? De, mivel elcsendesedett a part, visszafeküdtem és újra elaludtam.

Mikor később felébredtem, Bazsi elmesélte, hogy nem sokkal utána kijött a rendőrség, a kommandósok elfogták a férfit - aki nem tanúsított ellenállást – és a nővel együtt elvitték.

Valószínűleg az egyik messzi bérházból hívhatták ki a rendőröket, vagy az épülő expo bejáratánál álló biztonsági őr.

Még akkor is helyszíneltek, amikor 8 óra fele kijöttünk a hajóból és elkezdtünk pakolászni, de meg sem kérdeztek minket, hogy mit láttunk, vagy hallottunk. Ebből arra tippelek, hogy akkor nagy disznóság azért nem történhetett. Szerencsére.

Aztán elvonult mindenki, elcsendesedett ismét a környék. Bazsival el kezdtük kipakolni a hajóból a partra azokat a dolgokat, amikre a további útja során nem lesz szükség, és csak a helyet foglalják, az orrvitorlát, a nagyvitorlát, spinakkert, nagy útitáskákat, satöbbit, hogy majd az autóval hazavigyük Magyarországra.

Én is könnyes szemmel összecsomagoltam a cócmókomat, kiraktam a többi cucc mellé, aztán kitakarítottuk a hajót, és minthogy volt még idő, összeszereltük a Bazsi napágyának az árnyékolólát, hogy egy kis árnyékot adó biminit szerkesszünk a cockpit fölé.

Még délelőtt volt, amikor 10-11 órafele jött egy rendőrségi lopóautó, és elszállította a hajnali események egyetlen még ittragadt csendes résztvevőjét, a sötétkék Golfot.

Pedig nem állt tilosban. Aha, szóval a gazdája nem tud egyhamar érte jönni… Tehát mégse babazsúrok szervezésével foglalkozhatott…

Azok a hajnali történtek, még most is foglalkoztatnak, ha eszembe jutnak. Nem vagyok büszke magamra, hogy nem csináltam igazán semmit, meg sem próbáltam segítséget hívni.

Abban a pillanatban, ott és akkor, híján voltam a cívis kurázsiban.

Hiába sorolom a felmentő érveket magamnak, hogy szinte még sötét volt, egy elhagyott, lepukkant ipari kikötőben, épp hogy felébredtél, nem tudod kik és hányan vannak - van-e fegyver náluk -  illetve, lassan már sokkal valószínűbb, hogy gyorsabban futnak nálad…

És hát az se ösztönzi feltétlen cselekvésre az embert, hogy a médiákból tudja, hogy a segíteni akaró beavatkozók egyrészéből hős lesz, egy részéből meg mártír. Ez nem az a hely volt, ahol otthonosan mozgott volna az ember…

Mégis, talán meg kellett volna próbálni a rendőrséget hívni, vagy legalább kimenni, és odakiabálni magyarul valamit. Ok, amikor már valami cselekvésre szántam el magam és kinéztem a partra, már kezdett normalizálódni a helyzet, de azért hamarabb is kirángathattam volna magam a félálomból.

De hát ilyen az élet… Egyszer csak megtalál egy helyzet, ilyen, olyan körülmények közt, és döntened kell. És akár akarod, akár nem, megméretődsz.

Könnyű utólag megmondani, hogy mi lett volna a helyes, én is tudom már.

De, akkor, és ott… ennyire futotta.

Hát ez van. Legközelebb, ugyan ebben a helyzetben, ha álmomból is keltenek föl, tudom mit fogok csinálni…

Függöny.

Nemsokára megérkezett a csipet csapat. Egy kis telefonos segítséggel megtaláltak minket és odaparkoltak a partra kirakott dolgok mellé. A lányok azonnal elfoglalták, belakták a hajót, mi közben ki-és bepakoltunk, Bazsival fotózkodtunk.

Miattuk marad a hajó neve SHE

Megcsináltuk. Minden folyamhajózási tapasztalat nélkül...  Azt megszereztük most

Aztán két fordulóval beautóztunk a városközpontba, hogy ők is megnézzék, hogy szebb lett-e tegnap óta.

Hát nem. Szerintem.

A pár óra alatt sikerült olyan jól összebarátkoznom a két fruskával, mint ha az elmúlt egy hetet velük hajóztam volna.

Haraptunk valamit, visszamentünk a hajóhoz, elköszöntünk egymástól, még egy közös fotó, Bazsi ott maradt a feleségével és a lányaival, mi pedig hazaindultunk Magyarország felé.  

Másnap reggel, Budaörsön épségben megtaláltam az egy hete otthagyott autómat, be is indult és hazakocsikáztam Debreszan-ba.

Július

Hazatértem után, telefonon tartottuk a kapcsolatot Bazsival. Mesélt az útjukról, technikai problémákról és meg-megnéztem a facebookra feltöltött képeit is. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy gyorsabban tud haladni, mint eredetileg gondolta. Biztos az is szerepet játszott, hogy Strassbourg után már egyedül hajózott, kihasznált minden percet a haladásra, és kevesebb városnéző programot iktatott be.

Augusztus

A Rajna és a Majna után a Duna-Majna csatorna következett, és a Dunára kiérve egyre inkább érzékelhető lett a kevés csapadék okozta alacsony vízállás. Ez nem csak a teherhajóknak okozott gondot, hanem az 1,2 mméter merülésű She tőkesúlya is feneket ért párszor Passau környékén. Amikor szétterül a Duna, nem lehetett igazán kivenni, hogy merre is vezet a hajózó csatorna.

Augusztus elejére nyilvánvalóvá vált, hogy mire visszaérek a családi nyaralásról, már régen túl fog járni az osztrák szakaszon, és legfeljebb Győrnél tudok majd beszállni.

Linz után csatlakozott Bazsihoz Gyula, egy régi barátja, és ketten jöttek végig, egészen Paksig. Mire újra hazatértem, már az útjuk végére is értek, hazaérkeztek Faddomboriba.

De, erről majd Bazsi személyesen beszámol, mert azt tervezi, hogy ír egy könyvet élete Nagy Kalandjáról… Én nagyon sajnáltam, hogy így, végül teljesen lemaradtam a dunai szakaszról, de be kellett látnom, hogy egy fenékkel én is csak egy hajón tudok ülni, legfeljebb kettő között a vízbe esni…

Ez a hajó elment. Szó szerint.

Viszont, annyira megtetszett nekem ez a hollandiai hajózás a folyókon, csatornákon, hogy elhatároztam, valahogy, valamikor visszajövök és bejárom Európa vízi útjait, mert az megér jó pár misét…

Ez a fajta utazási élmény ugyan nem került nálam a tengeri vitorlázás elé - más jellegű, kevésbé tűnik veszélyesnek - de jócskán megközelíti azt.

Szeptember

Tehát a She augsztus közepén megérkezett Faddomboriba, és várta a lehetőséget, hogy felhajózhasson a Sió csatornán a Balatonra. Ehhez egy valami mindenképpen szükséges, a H₂O, vagyis hogy legyen víz mind a Sió csatornában, mind a Duna és a Sió-csatornát lezáró zsilip közti 4-5 km-es szakaszon.

A Duna vízállása ezen a nyáron történelmi mélységekbe süllyedt, ilyen alacsony értékeket még nem jegyeztek fel.  Olyan partszakaszok, hajóroncsok kerültek szárazra, amit emberszem még nem nagyon láthatott.

Ez természetesen nem a felmelegedés következménye, hisz Trump amerikai elnöktől és a német Afd-től is tudhatjuk, hogy klímaváltozás márpediglen nincs. Aki ilyesmit terjeszt, az sima parasztvakítást követ el a bölcs nép szemével. Nem ezért nincs víz a Dunában, hanem csak úgy. Mondjuk, hogy a tatároknak ne kelljen megint a jégen csúszkálniuk…

És mivel nyáron nincs jég amin She-t fel lehetne tolni a Sió zsilpig, ezért Bazsinak várnia kellett egy kisebb árhullámra, ami legalább 1,5-2 méterrel megemeli a Duna szintjét, még ha csak pár napra is. Ha nem jön, gáz van, mert víz nincs.

Ez a pillanat, szeptember 7-én érkezett el, épp Bazsi 50. születésnapján. Augusztus közepe óta folyamatosan, árgus szemekkel hallgatta a dunai vízállás jelentéseket és várta, hogy felszálljon a füst víz formájában. A munkahelyéről délben elkéredzkedett, rohant a hajóhoz, és éppen hogy csak fel tudott jutni a Dunáról a Siót lezáró zsilipig. Még szerencse, hogy korábban megfigyelte, merre kanyarog a meder legmélyebb szakasza a zsilip előtt, így szó szerint fennakadás nélkül sikerült a manőver.

Rögtön át is zsilipelt a Sióra, és jobb lehetőség híján rákötötte a She-t a Tenkes motorosra.

Innentől kezdve, már csak arra kellett várni, hogy elkezdjék valamikor leengedni a Balatont, mert a Sió csatorna csak akkor válik teljes hosszában - egy kis időre – hajózhatóvá.

Bazsival megbeszéltük, hogy szól majd, ha eljön ez a pillanat, mert én is feltétlen szeretnék ott lenni, amikor a Sió csatornán felhajózik.

Október

Ezt az időpontot – a Balaton leeresztésének a megkezdését - a vízügy október közepére gondolta, de aztán valamiért eltolódott. Nem is baj, mert volt dolgom elég, nehezen értem volna rá.

November

Aztán a november is szépen lassan eltelt, és csak a hónap vége felé nyitották meg a csapot Siófokon. Legalább egy hét kell, amíg annyira megtelik a Sió medre, hogy hajózhatóvá válik, és kb. 2 méteres vízmélység alakul ki.

December

Végül december 3-án kaptunk zöldutat az illetékes Vízügytől, miután Siófokról végigjött egy motorosuk a 120 km-es csatornán, egészen a dunai zsilipig, és hajózhatóvá nyilvánította a szakaszt.

Én délután leautóztam Bazsiékhoz, hogy másnap indulhassunk erre az ismét nem mindennapos útra - ami tekintettel a naptárra - egyben egy igazi Mikulás-túrának ígérkezett. 

2018.12.04 kedd

1. nap, 45 km

Folytatódik a She - túra

Reggel bő félórás késéssel érkeztünk meg a Sió zsiliphez.

A kameramanunk kitartóan várt ránk, lassan félig megfagyva. Ő fogja majd filmezni az indulásunkat és a parton is követ minket egy darabig autóval.

Első napi utunk a Dunai zsiliptől Borjádig

Vízügyi igazgatóság kis motoros is ott állt kikötve, tegnap jöttek le Siófokról, hogy ellenőrizék a csatorna hajózhatóságát.

Azt mondták minden rendben van, idén alig van bedőlt fa, a leginkább belógó ágakat levágták. Láttuk is később a nyomait.

A She - jobb lehetőség híján - a jó pár éve itt álló Tenkes motorosra van rákötve.

Nyújtott csatárláncban beadogattuk Tenkes-en keresztül a cócmókjainkat és az egy heti élelmet, amit Bazsi vásárolt be előre Zsomborral, aki a berakodás közben még egy Hexenschuss-t is szerzett hozzá egy szerencsétlen fordulat során.

A kötelek tisztázása után jelt adunk a túloldalon álló operatőrnek, hogy kezdheti a felvételt, indulunk. Bazsi elbődítette a flakkonos ködkürtöt és mindenhova, csak a kamerába nem nézve végre elindultunk. Ezt Laci kötötte a lelkünkre - hogy természetesnek, dokumentumfilmesnek hasson a felvétel – és szerintem egész jól csináltuk. Aztán később kiderült, hogy az indulásos snittből semmi nem sikerült, mert az az új kazetta, amit berakott, az éppen nem erre volt tervezve, és nem rögzítette a jeles eseményt.

Mindegy, illetve kár, mert nagyon lelkesen nem integettünk, és őszintén nem mosolyogtunk… És ez nincs megörökítve… :((

Utunk első szakasza a Gemenci erdőn vezetett keresztül.

Hát a Gemenci erdő...

Az egyszerűen gyönyörű! Makogó őzikék sétálgatnak buja lombok között, szarvasok bőgnek, ha szomjasak vagy más bajuk van, zöld leveleket susogtat a lágy szellő…

Nyáron.

Mondom NYÁRON!

De most tél van. Csak a kiszáradt, szürke fák, bokrok sejlenek föl a délelőtti ködben, vaddisznótúrások nyomai láthatók a sárban, a szemerkélő esőben.

Nagyon éles szem kell ahhoz, hogy meglássa a vízen járó ember a természet gyönyörűségét és a hódok rágta vastag fatörzseket ebben a borús időben...

Viszont van forralt bor!

Naranccsal, szegfűszeggel, ahogy Gyula elővarázsolta nekünk.

Ha belekortyolgatsz, máris rózsaszínűbb a világ, ahogy átnézel a meleg pohár üvegfalán...

Ez nem olyan pohár, és különben is már üres, de a hatása már látszik…

Emígyen feltöltődve motorozunk tovább a gátak között, egy-egy hídhoz érve, ahol minden alkalommal az operatőrünk várt minket méla lesben. Neki hátat fordítva álldogálunk a kormány körül, csak hogy természetes legyen az összkép…

Elhaladunk a szekszárdi dombok mellet, nézzük a nyaralókat, a kikötött hajókat és közben képes vagyok nem észrevenni a Laci operatőrünk által saját kezűleg épített kétárbócos hajót.

Délután kettő fele végre feloszlanak a felhők, kisüt a nap, van még egy jó órája. Ez azért így egész más, jobb a hangulata az embernek. Már 11 óra óta jósolgatjuk, hogy ideér az a lyuk a felhőkön, vagy mi érünk oda, de valahogy észrevétlenül, mindig másként alakult…

Lassan kezd sötétedni, és Bazsi úgy határoz, hogy Borjádon fogunk aludni, ott kötünk ki a gátőr házánál.

Meg is találtuk. A hajó orrát a lépcsőkorláthoz kötöttük (itt a Sió szélén nem olyan erős a sodrás), a farát pedig egy parton álló fához.

Áramot nem tudtunk szerezni, de reméltük, hogy az akksi kibírja majd, hogy egész este megy a fűtés ventillátora. Kibírta, tudom igazolni.

Ez után következett a nap kulturális és természetjáró programja, felmászunk a közeli dombon álló Sörétöntő toronyba.

Nem csodálkoztunk, hogy zárva van, de a tájékoztató tábláról szerencsére kiderült, hogyan is öntötték itt a sörétet az 1930-as években. Nektek van valami elképzelésetek?

Esküszöm álmatlan éjszakáim lettek volna, ha nem tudom meg…

Olyan keresztkérdés ez, mint amilyet a HR-esek tesznek föl néha a gyanútlan jelentkezőknek a felvételi elbeszélgetésen, nevezetesen hogy hogyan gyárthatják az m&m gömbölyű csokigolyócskákat, különböző színű cukormázzal bevonva…

Hogy ki ne fúródjon az oldalatok, elárulom. Nagyon ötletes, lehet még az egri vár ostromakor találták ki…:

A torony belseje üres, és egy medence van az alján. A tetején, egy sűrű szitára öntenek forró, megolvadt ólmot, ami apró cseppekben átfolyik rajta, és amíg leesik gömbformájú lesz, majd a medence vizében gyorsan kihűl. És kész is. Csak ki kell pecázni, mint a szökőkutakból az érméket.

Szép kilátás volt a torony lábától is, de mivel már sörétedett rendesen, visszaindultunk a hajóhoz. Ott összefutottunk a gátőrrel. Egy igazi gátőrrel!

Jól elbeszélgettünk mindenféléről, de engem inkább a szakmája érdekelt a legjobban. Megtudtam, hogy neki, a borjádi gátőrnek, van egy szolgálati háza, és egy 8,2 km-es szakasza, amit naponta végig szokott járni. Oda az egyik oldalon, vissza a másikon. (az 16,4 km. a Szerk.).

Van egy szolgálati biciklije is, de az 4 éve nem látta. És mire kell figyelni?

Hol van bedőlt fa, hol gyengítette meg valami a gátat (mit tudom én mi, ürgelyuk, meg stb.) És ha lát ilyet? Hát jelenti e-mailen a főnökségnek. És azok mit csinálnak? Semmit. Illetve, pontosított, hogy nem tudja, illetve nem látja… Nem egy stresszes életnek tűnik, főleg ha belegondolunk, hogy egy évben kétszer eresztik le a Balaton vizét, tavasszal meg ősszel. A fizetéséről sajnos nem kérdeztem, meg hogy szoktak-e feketevágást csinálni…

Aztán vízbepottyanás nélkül sikerült visszamásznunk a hajóra, haraptunk valamit, majd a tyúkokkal együtt, 8 fele nyugovóra tértünk.

Szépen jól melegített a Webasto fűtésünk, ezt onnan tudom, mert egész este a szemközti ágy alatti beömlőnyílásból pont a pofámba fújta a fűtés ventilátora az oxigénhíg, meleg levegőt… Pár óra múlva arra ébredtem, hogy teljesen kiszáradt a szám, nem kapok levegőt, pedig sivatagi szél zúg rendszeresen a képembe (ahogy ki-be kapcsolt a termosztát). Hol a pokrócot húztam a fejemre - akkor a lábam fázott és továbbra sem kaptam levegőt - hol befordultam a fal felé, amíg el nem zsibbadt a jobb oldalam, szóval kemény dolog ez a vitorlázás, nem tréfa…

2018.12.05 szerda

2. nap, 75 km (120km)

Hol a mikulás?

Borjádtól Siófokig

Reggel hét helyett fél 8-ra jött Laci, a filmesünk, a Mikulásnak meg semmi nyoma. Gyuszi meg eltűnt mire kikászálódtam, úgy döntött hogy 5 főnek szűk lesz ez a hajó szerinte, és visszament Szekszárdra a Lacit hozó autóval.

Amint a kiszállás-beszállás megtörtént, gyorsan el is indultunk, mert hosszú az út még Siófokig - jó 70 km - és jó lenne besötétedés előtt odaérni.

Én csak most tudtam meg, hogy a Sió csatorna nem a Sió léről kapta a nevét, hanem fordítva, és már évezredek óta itt folyt le a Balaton vize természetes úton. Siófokon az a1860-as években építettek egy vízművet, amivel a Balaton vízszintjét tudják szabályozni, és azóta folyik a Sió mederbe terelve, illetve a vita arról, hogy éppen megint lopják-e a Balaton vizét, vagy „ki akarnak önteni mindenkit, mint az ürgét”. 150 éve… Nincs új a hold alatt…

Azóta a Siót, az évek során kicsit körbe gátazgatták, megszabályozták, így 120 km hosszú lett Siófok és a Duna előtti zsilip között. Ezen a szakaszon 20 méter a szintkülönbség, ami azt jelenti, hogy ha nem akarnak egy 22 méter magas gátat építeni (ugyanekkora zsilippel együtt) a Gemenci erdőben és a szekszárdi dombok lábánál, akkor folyamatosan és nagy hozammal kell leengedni a Balatont vizét Siófoknál ahhoz, hogy a Sió-csatorna végig megteljen egy 2 - 2,5 méter magas víztömeggel, ami a folyókhoz hasonlóan folyik lefelé. Amint elzárják a „csapot” Siófokon, szinte az összes víz szépen lehömpölyög és belefolyik a Dunába. Csak a Siófok utáni fenékgát tart meg egy kb. méteres vizet, hogy ne egy kiszáradt meder ásítozzon a városban. Lejjebb, kb. félúton a Duna felé, a Kapos folyik bele a Sió-csatornába, az táplálja folyamatosan valamennyire, és ezt a vizet duzzasztja vissza a Duna előtti zsilip, kb. 15-20 km hosszan a Gemenci erdőben, egy kis sporthajózásra alkalmassá téve a Sió-t ezen a szakaszon.

Simontornyán - miután elhaladtunk a régi bőrgyár romjai mellett - utolért minket vízügyesek jóval gyorsabb motorcsónakja, és minthogy nem lassítottak időben, a part felé húzódó hajónkat az általuk keltett hullámok rádobták a sekélyebb részre és megfeneklettünk. Ők meg szépen elhúztak… Igazi úriemberek, még vissza is integettek, pedig csak az öklünket ráztuk…

Automatikusan abbahagytam a filmezést, pedig itt jött a java…

 Nagy nehezen leszabadítottuk a hajót, és mentünk tovább.

Miután elhagytuk a Kapos folyó betorkolását, elpöfögtünk az ozorai vár alatt is. Az idő szép volt, de sajnos szorított minket, úgyhogy az aznapi kulturális program, az ozorai vár felfedezése elmaradt…

Helyette lett motorszerelés, ugyanis nem sokkal később a kipufogó elkezdett egyre jobban gőzölni, a teljesítmény csökkenése mellett. Talán eltömődött a hűtőrendszer vízszűrője. Ahhoz, hogy megnézhessük, le kell állítani a motort, de előbb ki kell kötni valahol, különben irányíthatatlanul sodródnánk visszafele… Egy kikövezett csatornabeömlés előtt meg tudtunk állni, Zsombor kiugrott és kikötötte a hajót egy fához.

Bazsi nekilátott a szereléshez: szűrő tisztítás, csőkifúvás, légtelenítés, bilincsmeghúzás, majd ugyanez még kétszer és mehettünk is. Egyszerűen hangzik a dolog, de amikor még másodszorra sem sikerült orvosolni a problémát, már majdnem elkezdtünk mi is aggódni…

Szóval indulás. Nagygáz előre, de a hajó tőkesúlya azonnal felült a sekélyes részre, és utána nem mozdult. Megint felültünk az iszapra… Végig próbáltuk a Simontornyánál alkalmazott összes trükköt, de nem történt semmi. Laci meg is kérdezte, hogy mi van akkor, ha itt ragadunk, és nem tudjuk leszabadítani a hajót. Nem mondtam neki, hogy ilyenkor a legnagyobb és legerősebb ember a hajón - mint most ő - le szokott mászni a vízbe, és letolja vagy lehúzza (na, nem a nadrágját), hanem a megfeneklett hajót a homokpadról. Inkább próbálkoztunk még pár dologgal, például hogy előremegy a teljes legénység az orrba, mint egy tengeralattjárón, hogy megemelje a hajó farát, aztán megpróbáltuk She-t egyoldalra dönteni, de mivel dupla tőkesúlya van ez sem segített. Aztán együtemre hintáztattuk, billegtettük hajót jobbra-balra, de végül előre gázzal és a kormánylapát teljes elfordításával sikerült a She-nk farát kitolni a parttól, majd hátramenettel leszabadítanunk az iszappadról. Huhhh…

Már én is kezdtem azon gondolkodni, hogy nagyon nehéz lesz Lacinak abban a 2 cm hideg vízben húzni-vonni a hajót, hátha még a kamerát is tartania kell…

De szerencsére tovább tudtunk menni, így operatőrünk a hajómentési munkálatok helyett a parton hazafelé vonuló birkanyájakat örökíthette meg.

Na, itt mondott Bazsi egy birkapásztoros viccet, de azt csak szóban mondhatom el, különben ki kellene raknom a 18-as karikát…

Lassan de biztosan sötétedik. Siófok még 3 órányi (motor)járásra van, és kezd piszok hideg lenni.

Ezt a fotót valamiért csak fektetve engedi feltölteni. Biztos a hideg miatt...

És még mindig sehol sincs a Mikulás. Persze, hát nincs rendes kémény a Webasto fűtésünkön, nincs hol bemásszon…

Nem baj, van viszont még pálinka.

A sötétben, az egyenes szakaszokon lehet valamit látni, mert kicsit visszatükröződik az ég a csatorna vízfelületén, és éppen még láthatók a kiálló ágak, úszó nádcsomók.

Viszont, ahogy közeledsz a következő kanyarhoz, a partfal, a gát, a rajtaálló fák, eltakarják az ég tükröződését, és muszály bekapcsolni a reflektort, meg a zseblámpát, és azzal pásztázva és követve a partot tudunk szépen befordulni a következő egyenesbe.

Messze már Siófok látható, a stadion fényei jól megvilágítják az eget, szerintem kupameccset játszhat a Siófok. De aztán büntetőkkel kikapnak a paksiaktól, és a siófokiak erre lekapcsolják a világítást. Lehet tovább a sötétben tapogatózni.

Egyszer csak elkezd megint fulladozni a motor, látszólag minden ok nélkül. Lelassulunk, alig haladunk a parthoz viszonyítva, gázadásra nem reagál, vagy iszapot ér a hajónk alja, vagy uszadék csavarodott a propellerre és ráadásul megint gőzöl a kipufogó. Szerelést már nem tervezünk a sötétben, így jobb ötlet híján hátramenetbe váltunk, és tolatunk egy kicsit. Ez segít, mert mintha mi sem történt volna, újból jó sebességgel tudunk tovább haladni. Ha iszapra futott kicsit a tőkesúly, lejöttünk róla, ha valami rátekeredett a hajócsavarra, azt a hátramenettel letekertük, ha valami elzárta a hűtővíz beömlőnyílásait, akkor meg az jött le a tolatással. Nem derült ki mi volt a baj, de az operáció sikerült, a beteg él és virul, tudjuk hogy csináltuk, de azt nem hogy mit gyógyítottunk meg.

Fél óra múlva meg kellett ismételtük az akciót, de szerencsénkre ismét sikerrel jártunk.

Egy világító toronyról messziről azt hittük, hogy az már a siófoki öreg víztorony lehet, de közelebb érve már a Kentucky FC reklámoszlopáról nézett le ránk, korgó gyomrú, fagyoskodó csatornázókra egy  kecskeszakállas pofa. Ez már Siófok széle lehet, lassan tapogatóztunk tovább. Itt már kicsit jobban lehet látni, az utcai lámpák megvilágítják az épületeket, amik mellett elhaladunk. A partot jobbról és balról a kereső fényszóróval vizslatjuk, hátha találunk egy jó helyet ahol kiköthetünk, és megállhatunk még a vízlépcső előtt éjszakára.

Este 7-re értünk a siófoki zsiliphez, de mint hogy már három órája a fagyos sötétben hajózunk, úgy tűnik, mintha éjfél lenne. Itt már egész jól látható minden, és végül egy öreg, kicsit megdőlt roncsuszályra kötöttünk rá a hajógyári sziget nyúlványán a folyó közepén, a vízügyesek motorosa mögé. Hohó, itt vannak a zsiványok! Nagy szerencsétek, hogy már fáradtak vagyunk, és nem tréfás kedvünkben, mert üzemanyagra van szükségünk. Szerencsétekre nem benzinre, amivel a ti hajótok megy, hanem gázolajra. Mert igencsak fogytán állunk. Kicsit nagyon aggódtunk már az út vége felé, hogy kitart-e idáig, de elég lett.

Most viszont valahonnan szereznünk kell, nehogy éjjel leálljon a fűtés és megfagyjunk. A kannákkal kétszer elgyalogolni az ÖMV kútig, egyikőnk számára sem tűnt csábító opciónak, ezért Bazsi felhívta egy siófokon lakó régi motoros cimboráját, aki hozott is 40 liter dízelolajat két kannában, amit rögtön be is öntöttünk a hajó tartályába. Ezalatt elfordultak Bazsival még egyszer a mi 5, 10 és 10 literes kannáinkkal, és azokat is megtöltötték. Mindez a hajógyári sziget portásának jóváhagyásával történhetett, mert csak ott tudtunk ki- és bejárni az üzemi területről. Minden alkalommal óvatosan át kellet mászni a teli kannákkal a rozsdás uszály jegesedő, csúszós fedélzetén, de ezt a feladatot is megoldottuk hidegfürdő nélkül.

Miután mindent elvégeztünk szépen behúzódtunk a kabinba, bedurrantottuk a fűtést, és a Webasto kályha hangulatos ventillátorzúgása és melege mellett elbeszélgettünk a régi idők motorkerékpárjairól, Uralokról, P20-asokról, aztán Csepel teherautókról meg Drapál Jánosról.

Miután a pálinka elfogyott, segítőangyalunk hazarepült, mi meg a cowboy-pizsamánkban bevackoltuk magunkat, és lefeküdtünk aludni. Én még bebiztosítottam magam leesés és pofán fújás ellen, és áttettem az ágyam kiemelhető háttámláját a szabad oldalra, ezáltal mintegy nyitott, párnázott koporsót kialakítva magamnak. Nem a hullámzás vagy a hajó dőlése miatti kiesés elleni védekezésül, hanem így a fejem mellett ráteríthettem egy törölközőt, ami megakadályozta, hogy a szemben lévő ágy alatti ventilátor ma este is a képembe nyomja a meleg levegőt…

Ahogy a seregben mondták, büdösben még nem fagyott meg senki, de hidegben már igen…(nem is tudom, hogy-hogy pont most jutott eszembe ez a régi szép mondás)

2018.12.06 csütörtök

3. nap, 68 km (188 km)

Zsilipelés, árbócállítás és irány Keszthely

Reggelre fagyott is rendesen odakünn, de a horgászok rendíthetetlenül lógatták a pecabotjaikat a túlparton.

Bazsi befizette a zsilipelés díját, 11.500 Ft-ot, persze nem a zsilipnél, hanem be kellett kutyagolnia a városba, a vízügy központjába. Ez kicsit olyan, mintha a Tihanyi kompra, csak fenn az apátságnál lehetne jegyet venni…

10 órára felmelegítették a zsiliprendszer hidraulika olaját és résre nyitották a kapukat.

A vízügy motorosa után lassan behajóztunk a zsilipkamrába, és rákötöttünk – a látszólag évtizedek óta - ott álló öreg, Szikra nevű rozsdaboglyára.

Volt a zsilipkamrában egy erős acélbak-szerkezet, ami kb. 1 méterre kiállt a vízből, és elfoglalta a teljes zsilipkamra túlsó felének s jó kétharmadát. El nem tudtam képzelni, hogy mi a bánatér tárolják itt, kell kerülgetni, foglalja itt a helyet. Kérdésemre hamar megtudtam a megoldást – nevezetesen - a jelenlegi helyzet egy közbenső lépés. Amikor csurig tele van a zsilipkamra, akkor majd 2 méter víz van az acélbak állványzat felett. Föléúszik a javításra váró nagyhajó, majd teljesen leengedik a vizet alóla, a zsilipkamrából, és már kész is van a szárazdokk. Lehet hajót javítani anélkül, hogy ki kellene emelni… Ötletes. Mintha csak én találtam volna ki…

A kapukat közben becsukták, és elkezdték beengedni a Balaton vizét. A zsilip két oldalán, a vízszint alatti vezetékrendszerből buzgott fel a víz, és egy bő negyed óra alatt megemelt miket jó 4 méterrel, a Balaton szintjére.

Kihajózás után a telepvezető engedélyével rákötöttünk egy úszódarura, hogy ott végezhessük el az árbócállítás kényes műveletét.

Nem  akarom nagyon részletezni, de a lényege a történetnek az az, hogy a hajónk árbócát daru nélkül is fel lehet állítani egy erre szolgáló külön rudazat és csigasor segítségével. Ezáltal, ahogy a holland folyókon és csatornákon is szokták - ha gyakorlott az ember - akár negyed óra alatt is le tudja dönteni az árbócát, hogy át haladhasson egy híd alatt. És persze itt jön a lényeg, hogy utána ismét fel is tudja maga állítani! Mert igaza van annak, aki azt mondja, hogy ő 1 perc alatt is ledönt egy árbócot, ha elvágja a vantnikat...

Na, nekünk kicsit tovább tartott, mint negyed óra, mert elő kellett keresnünk minden alkatrészt, amit négy hónappal ezelőtt szereltünk le és csomagoltunk el. Ki kellet találni, mi micsoda, hová való és be kellett kötni, csavarozni őket a megfelelő sorrendben a helyükre. Néhányszor szükség volt a telefonos segítségre olyan formában, hogy - visszafele sorrendben - megnéztük azokat a fotókat rajta, amit még június végén csináltunk Hollandiában, amikor Bazsival, a régi tulaj segítségével lebontottuk az árbócot.

De, végül is megtaláltuk mindent, talán csak egyszer kellett egy alkatrészt vissza-, illetve leszerelni. Itt is igaz a mondás, amit az építőiparban mondunk, ha elbaltázunk valamit, nevezetesen hogy „Nincs építkezés bontás nélkül”! Röpke 3 óra alatt elkészültünk és már indulhattunk is Keszthely felé.

December 6-án, délután háromkor, naplemente előtt nemsokkal kihajóztuk Siófokról a Balatonra. Elég mámoros érzés, illetve egyben dermesztő is (a hőmérsékletre való tekintettel), -2 fok körül volt árnyékban…

Utunk a Balatonon

Szerintem senki más nem mondhatja el magáról, hogy DECEMBERBEN  végig Mikulás-túrázta a Sió-t és a Balatont is...

Teljes vitorlázattal és sífelszerelésben (lécek nélkül) negyedszeleztünk a Tihany fele, bele a naplementébe.

A szoros előtt megjavult a mélységmérőnk is, elhaladtunk a 11,3 méteres tihanyi kút fölött - majd a komp előtt átvágva - beleúsztunk a tükörsima vizen az éjszakába.

A szél végül annyira legyengült, hogy a beeső orrvitorlát becsavartuk és egy szál grósszal motoroztunk, akarom mondani dehogyis, (még nem évült el a történet), vitorláztunk Keszthely felé.

ugye, hogy dől a hajó…

Földvár után leváltottak a kormánynál, lementem a kabinba melegedni, és a tojásokból egy felejthetetlen sonkás rántottát sütöttem két részletben.

Egész jó haladtunk, Badacsonytól borozgatva figyeltük a telefonunk naviján a feltételezett irányt, azt a kis keszthelyi kikötőt, ahol a She telelni fog.

Este tízkor még felültünk a kikötő bejárata előtt egy iszappadra, de mivel itt már lábujjhegyen haladtunk, tolatva könnyen leszabadította Bazsi a hajót. Mondták is másnap, hogy csak dél felől szabad bekanyarodni a kikötőbe.

Az óvatosság legtöbbször jó tanácsadó…

Megérkeztünk.

A decemberi  She – túra teljes útvonala a Sió csatornán és a Balatonon

Bazsi több mint 2800 km-t hajózott Hollandiától Keszthelyig!

Bravó! Gratula neki is, meg She-nek is.

És hát persze köszönet Neptunnak is, kinek jóindulata nélkül nem jöhetett volna létre ez a teljesítmény…

A fél Keszthelyt bebarangoltunk, mire találtunk egy még nyitva tartó ír pubot (mással is beértük volna, nem kifejezetten ez után kutattunk), ahol nyugtával ihattunk a medve bőrére…

Ez a nagy Kaland véget ért. Bazsi könyvet akar róla írni, ha kész lesz, megírom itt majd a címét, ez lesz itt a reklám helye:

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

2018.12.07 péntek

Másnap reggel megint kipakoltuk a vitorlákat, úgy mint 5 hónappal ezelőtt a belgiumi Liege-ben,

és készíttettünk egy fotót a csapatról, mielőtt hosszú téli álomra vonultunk…

 A telefonommal fordítva fényképezett a hölgy. Ez a Blog.hu nem érti... Én sem...

- VÉGE -

Kedves Olvasó!

Így vagy úgy, de a végére értél ennek a történetnek. Ha tetszett, kérlek kattints az oldal tetején/elején lévő kék lájk gombra (2020 január 7-én kapcsoltam be), nagyon örülni fogok minden visszajelzésnek.

Balaja

 ui.: itt láthatók a kisfilmek, amit utunk során Gál László készített:

http://zoldmagazin.blogspot.com/

Itt a bizonyság arra, hogy szinte gyedül, (négy) félkézzel felállítom az árbócot. Csak erős idegzetűeknek…

A She nevű vitorláshajó útja a Sión a Balatonra:

Első nap: Keselyűs - Borjád

Második nap: Borjád-Siófok

Harmadik nap: Zsilipelés, árbócállítás, vitorlabontás